Technikailag ez két zenekar, tudom, de a sztori valójában egy emberé, aki Johnny Rottenből John Lydon lett. És ezt még mindig sokan nem képesek megbocsátani neki, pedig mindenki így járt a legjobban.

Bevezető

Furcsa időszak volt, amikor még nem létezett internet. Olyasmi is előfordulhatott például, hogy előbb lett lemezem a Public Image Ltd-től, mint a Sex Pistolstól. Ezt utólag valamiféle hipszter menőzésként is elő lehetne adni, miszerint én már 16 évesen tudtam ám, hogy a PiL volt az igazán izgalmas és forradalmi zenekar, nem pedig a Pistols, de ez nem lenne igaz – egyszerűen így hozta a véletlen. 1990-ben az MTV-n többször is láttam a PiL Don’t Ask Me című számát, és eléggé megszerettem, de az égvilágon nem tudtam róluk semmit, így azt sem, hogy az a vicces fazon, aki a zenekar énekese, ez maga a rettegett Johnny Rotten, akiről addig csak olvastam. Amikor aztán egy barátom felvilágosított, már majdhogynem rajongó voltam: kicsit furcsálltam, hogy a nagy lázadó Johnnyból ilyen bohóc lett vénségére, de nagyon szórakoztatónak tartottam, amit csinált – akkor már ismertem a This Is Not a Love Song klipjét is.

Míg amit a Pistolsról tudtam, az kezdetben inkább taszított, a PiL az egyik első zenekar volt, amelytől teljes lemezem lett. És utólag már nyilvánvaló, hogy túl nagy falat volt: az akkor frissebb albumaik se nem voltak újszerűek, se túl izgalmasak egy, a zenével még csak akkor ismerkedő tizenévesnek, és ugyan még sikerült szert tennem pár PiL-lemezre, pont az igazán jó koraiak maradtak ki. Közben az is kiderült, hogy kapudrognak sokkal jobb lett volna a Sex Pistols – miután már a Clash és a Stranglers előkészítették az utat, tettem egy próbát a Never Mind The Bollocksszal, és bejött. A PiL aztán évekre háttérbe szorult, jóval később pótoltam csak a híres korai lemezeket, illetve tanultam meg értékelni őket. (A korai korszak néhány számával ráadásul egy vacak párizsi koncertlemezen találkoztam először, nem csoda, hogy szinte semmi nem jött át.)

Aztán Lydon kétszer is eljött a Szigetre: 2008-ban a Sex Pistolsszal, két évvel később pedig a Public Image Ltd-del. Mindkettő szuper volt: a Pistols olyan magabiztosan és meggyőzően játszott világslágereket sok tízezer ember előtt, mint egy rutinos arénarock-zenekar. Mert az is, a maga módján, és ebben semmi sértőt nem találok. A másik látogatás viszont még emlékezetesebb volt: a PiL koncertjét is élveztem, szó se róla, de az igazán nagy élmény az volt, hogy Lydonnal utána interjút csinálhattam. És bátran mondhatom, ez volt a legemlékezetesebb talán az összes közül: tényleg olyan volt, mint amilyen kép élt róla bennem. Arrogáns volt, hülyeségeket beszélt, néha kifejezetten félelmetesnek tűnt (a Sziges sajtósának le is üvöltötte a fejét, mert vesztére megszólalt az interjú alatt a mobilja), egyszóval pont olyan, mint egy nagy brit különcnek lennie kell. (Itt el is olvasható, köszönet algebraicvarietyshow-nak!.) Tényleg hálás vagyok, amiért ezt szemtől szemben is megtapasztalhattam: ha valakit Johnny Rottenként ismert meg a világ, csak így szabad megöregednie.

Kik ezek?

A Sex Pistolsról sosem fogja senki hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy akkor most Malcolm McLaren bábjai voltak-e, vagy pedig egyszerűen négy tehetséges angol srác jókor volt jó helyen. Az igazság nyilván valahol középúton van: a Pistols nagy zenekarnak született, de kellettek hozzá McLaren trükkjei is, hogy róluk szóljon minden 1976-77 Angliájában. A bajok valahol ott kezdődhettek, amikor kiutálták a Beatles-rajongó Glen Matlockot, hogy bevegyék a helyére azt a tehetségtelen junkie Sid Vicioust, ez volt a lejtmenet kezdete, és onnantól számítva már egy évet sem húzott ki a zenekar. Viszont szűk két év alatt akkora hatást gyakorolt a rocktörténelemre, mint nagyon kevesen, és mellesleg az egy szem valódi albumuk is egy klasszikus rocklemez a mai napig. Überelni nem is lehetett, egyedül úgy, ahogy a zenekart 1978 elején feloszlató frontember, Johnny Rotten tette.

Advertisement

A karrierjét a polgári nevén folytató John Lydon teljesen új zenekart szervezett, amelyhez képest a Pistols régimódi, ártalmatlan rockandroll-bandának tűnt csak. Lydon hozta magával az eklektikus zenei ízlését dubbal, krautrockkal és experimentális rockzenével, mellette a reggae-mániás basszgitáros, Jah Wobble és a Clash indulásában is részt vevő gitáros, Keith Levene jelentették a kreatív magot, körülöttük szaporán cserélődtek a dobosok. A ’78-as első album (és különösen a Public Image című bemutatkozó dal) már jelzi, hogy itt valami egészen szokatlan dolog van kialakulóban, a csúcs viszont az egy évvel későbbi dupla lemez, a Metal Box. Nem mondom, hogy könnyű hallgatnivaló, de ott valahogy minden összeért: a repetitív, vastag reggaebasszus viszi a hátán a dalokat, Levene fémes gitárhangzása és jéghideg szintetizátorai mellett pedig Lydon kántálása tartja össze őket – kár, hogy nem sokkal később szét is esik az együttes. A PiL a nyolcvanas évek közepére már Lydon maga lesz, a zenészek meg folyamatosan változnak – valahogy úgy, mint Mark E. Smith körül, egy másik legendás posztpunk zenekarban, a Fallban.

A nyolcvanas évek végére aztán ugyan stabilizálódott a felállás, de Lydon kreativitása kifulladni látszott, és pár laposabb lemez után feloszlatta a PiL-t, ő maga pedig szólóban folytatta, illetve újra összeállt a még élő Pistols-tagokkal néhány nosztalgiaturnéra. Aztán egy nevezetes vajreklámnak köszönhetően összeszedett annyi pénzt, hogy 2009-ben újjáalakítsa a PiL-t, amellyel eddig két lemezt jelentetett meg, a másodikat épp most szeptemberben. Mindkettő teljesen jó, kompromisszummentes és energikus rockzene, de a legújabb klipes számmal, a fent beágyazott Double Trouble-lal sikerült pont a már említett The Fall területére jutni, és ez remek. Lydon sem akar már 60-hoz közelítve forradalmat, de amit a PiL az újjáalakulás óta csinál, az teljesen vállalható az előzményeket tekintve, sőt, még jobb is, mint a feloszlás előtti néhány lemez. És Lydon még láthatóan jól is érzi magát közben – mi kell még?

Miért?

Mint már azt a Clash apropóján is elmondtam, maga a punkság nem igazán érdekel. A Pistols dalokon túli legendája sem izgat, Sid Vicious pedig végképp nem tűnt érdekesnek soha. Ha már tényleg komolyan gondoljuk, hogy mindenkinek az agyára akarunk menni, akkor Lydon hozzáállása sokkal értelmesebb. A Pistols feloszlása óta azt csinálja, amihez kedve van: nem véletlenül veszett össze szinte mindenkivel, akivel valaha kapcsolatba került, de nem is lett belőle iparos rocksztár – pedig sokkal jobban élhetne, ha mondjuk punkos külsőségekkel rádióbarát rockdalokat énekelt volna á la Billy Idol. Ehelyett tényleg nem csinált olyat, amit szégyellnie kellene: még a gyengébb lemezek legtöbb dalát is eljátszhatta az újjáalakuló PiL a koncertjein. Lehet, hogy Levene és Wobble távozása után a PiL már sosem érte el a korai magasságokat, de még amikor Lydon valamiféle alternatív rockzenekarként értelmezte újra a PiL-t a nyolcvanas évek második felében, az sem kellemetlen, miközben számos kortársa valódi mélységekbe jutott akkoriban.

Advertisement

Ha megnézzük a PiL-ben valaha is megfordult tagok névsorát, igazi posztpunk ki kicsodát kapunk, Bruce Smithtől (Slits, Pop Group stb.) John McGeochon (Magazine, Siouxsie and the Banshees) át a most is vele gitározó, nagyszakállú Lu Edmondsig (The Damned, Mekons stb.) sok kitűnő zenész játszott Lydonnal a Levene, Wobble duó távozása után is. Maga Lydon ugyan nem játszik semmilyen hangszeren, ő viszont a saját hangjából csinált hangszert (állítólag Miles Davis mondta Lydonról, hogy úgy játszik a hangjával, mint ő a trombitán): jóval több, amit csinál puszta éneklésnél, valamiféle hipnotikus-törzsi kántálás, és mivel az ő énekhangjánál kevés jellegzetesebb akad, így akárkivel is sodorta egymás mellé a sors, mindig érdekes az eredmény. Legyen szó a legkísérletezőbb lemezen (The Flowers of Romance) hallható, kísérteties kántálásról, vagy a viszonylag populárisabb slágerekről, Lydon pontosan ugyanúgy üvölt mindegyikben, mintha ölnék.

Sose gondoltam azt, hogy a pop/rockzenének mindenáron a határok feszegetéséről kell szólnia – pláne manapság, amikor már határok se nagyon maradtak. Ez utóbbiban viszont komoly szerepe volt Lydonnak is: a popzene egyik legkreatívabb korszakában, a punk utáni kísérletezés idején a PiL tényleg alkotóelemeire szedte szét a hagyományos rockzenét, és rakta össze újra. Lydon sok jól hangzó marhaságot nyilatkozott világéletében, de speciel abban igaza volt, hogy a PiL tényleg mindennel szembe ment akkor, amit a rockzenéről gondolni volt szokás, és dubból, diszkóból, funkból, plusz korai kísérleti elektronikából valami teljesen sokkoló elegyet hozott létre, ami el lehet képzelni, milyennek hatott 1978-79-ben. Sokakat a világból ki lehet kergetni a PiL kompromisszummentes antirockzenéjével, de az igazán bátor zenekaroknak ez a sorsuk. És épp ezért azt is megértem, hogy Lydon a nyolcvanas években aztán felhagyott a sokkolással, és könnyebben befogadható zenét csinált, de például a generációjából ő volt az egyik első, aki a technóba is beleharapott (még évekkel a nagy robbanás előtt).

Három érv

The Sex Pistols: Holidays In The Sun (1977)

Nem sokat foglalkoztam most a Pistolsszal, mert az egy jóval rövidebb történet. Adott volt egy nagyszerű zenekar, amely az attitűdje miatt lett igazán nevezetes, pedig tökéletes volt a maga nemében (talán még a Clashnél is viccesebb, hogy a kádárista könnyűzenei sajtó tényként kezelte, hogy nem tudtak zenélni) – imádom Steve Jones gitárját, pedig sok újat nem csinál (ezt a riffet például a Jam In The City című számából nyúlta), csak iszonyú hangos, és kiszórja a felesleges sallangokat, de valójában csak tiszteleg a hatvanas évek garázsrockja és a kora hetvenes évek glam rockja előtt, pont jókor. Elképesztően hatásos ez a szám, szó se róla, de zeneileg tényleg készülhetett volna tíz évvel korábban is, mint ahogy szinte minden a Pistols egyetlen lemezén, amely épp ezzel a dallal indul. És ugyan hatásosak a menetelő csizmák az elején, Jones riffjeiről nem beszélve, de a show-t mégis Rotten lopja el: a legagresszívabb, legkaotikusabb Pistols-szám lesz, köszönhetően elsősorban neki, és szerintem a legjobb is.

Public Image Ltd: Death Disco (1979)

Na jó. Ez a szám felületes hallgatásra könnyen tűnhet idegesítő és öncélú, disszonáns zajongásnak, készséggel aláírom. De ha egyszer ráérzel, mennyire zseniális Jah Wobble basszusmenete és a diszkódob, akkor bármeddig képes leszel elhallgatni. Sőt, egy idő után oda fogsz figyelni Levene jégcsapgitárjára, és nemcsak azért, mert valósággal lemészárolja a Hattyúk tavát. Ég és föld a különbség az alig két évvel korábbi Pistols-szám hangzása és ez között: itt a basszus a lényeg, a gitár csak fémesen kaparászik (erre aztán The Edge a U2-ból egy egész életművet épített), Lydon pedig talán sosem hangzott ennyire kétségbeesettnek, ami nem csoda, hiszen a dalt a rákban haldokló édesanyjához írta. Amit a Lydon-Levene-Wobble trió művelt akkoriban, az egyszerűen ma is hipnotikus erejű, és ami megdöbbentő: ez a dal bejutott a brit top 20-ba akkor, elő is adták a Top of the Popsban – nem nagyon tudok ennél valószínűtlenebb slágert mondani.

Public Image Ltd.: Rise (1986)

A PiL egyik legfurább kalandja a ’86-os, Album című lemez volt, amit Lydon világhírű sessionzenészekkel és Bill Laswell produceri irányításával vett föl: dobolt rajta Ginger Baker, és feltűnt a hú de technikás metálgitárosok védőszentje, Steve Vai, a japán elektronikus zene úttörője, Ryuichi Sakamoto, vagy a fúziós jazz felől érkező basszgitáros, Jonas Hellborg. És mi lett ebből az összevisszaságból? Hát egy meglepően húzós hardrock-lemez, alig hét-nyolc évvel azután, hogy Lydon nyilatkozataiban nyilvánosan temette a rockzenét. Az Album erőteljes, de a sok, szabadjára engedett egó miatt kicsit unalmas lemez, viszont rajta van a PiL legnagyobb slágerévé lett Rise, amit Lydon Nelson Mandeláról írt. És ez bizony egy tökéletes, modern rocksláger, amiben jól megfér egymással a virtuóz gitárjáték és a fretless basszus, Lydon pedig mondókaszerűen biztatja aktivitásra az elnyomottakat. Mondhat bárki bármit, ez a pozitív hozzáállás is jól áll neki.