Jókora adósságot próbálok most törleszteni: nem született még itthon komolyabb cikk a két nagy angol kisvárosi kívülálló, Andy Partridge és Colin Moulding zenekaráról. Pedig az XTC azon kevés újhullámos együttes közé tartozott, amelynek jót tett még az öregedés is. Hogy akkor miért nem lettek mégis világsztárok? Jó kérdés, amire meg is próbálok válaszolni. De az valószínű, hogy mi így jártunk jobban.

Bevezető

Oké, Szőnyei Tamás szentelt nekik egy rövid fejezetet az újhullámos könyvében, de ahhoz képest, mennyire sokszor hivatkozott és főleg milyen elképesztően erős életművet hátrahagyó zenekarról van szó, magyarul alig lehet olvasni róluk. Mondjuk ők sem segítettek ebben, hiszen sok minden nem történt velük az elmúlt években, pedig néha kerestem az apropót, mert nem sok olyan zenekart tudnék mondani, amely két évtized után is érdekes tudott maradni, és az összes albumát érdemes meghallgatni. Szóval igen, még a kedvencek között is kedvenc nálam az XTC, pedig kicsit később eredt a középiskolai favoritjaim nyomába. Az ő nevükkel is a Képregényes rocktörténetben találkoztam először (“Félig punk, félig művész zene”), és tőlük is az MTV-n láttam egy-két régebbi slágert, de csak azok után kezdtem érdeklődni komolyabban, hogy egyre többször olvastam nagyon jókat a zenekarról, amelyekből az jött le, hogy az a fajta szellemes, intelligens és nagyon angol zenekarról van szó, ami nekem tetszeni fog.

Miután pedig már régóta szemeztem a Drums & Wires bakelittel az Indie-Go lemezboltban, a sikeres polgári perrendtartás szigorlatom után meg is leptem magamat vele. Az mp3-korszak előtt gyakran előfordult, hogy olyan zenekartól vettem lemezt, amelyről maximum olvastam csak addig, ami nem egyszer érthetően csalódással végződött – na, az XTC pont nem tartozott közéjük. Azonnal megszerettem a lemezt, és azt is hamar megértettem, miért nyilatkozott olyan elismerően Damon Albarn róluk akkoriban a német Viván, hiszen egy csomó Blur-számot lehetne mondani, amely nem születhetett volna meg az XTC nélkül (ezeket akkoriban sokat hallgattam is). A rajongást némiképp nehezítette, hogy itthon ritkán futottam XTC-lemezekbe, úgyhogy csak lassacskán göngyölítettem fel a diszkográfiát – a Skylarkingot Bolognában vettem meg, a White Musicot Rómában, a Black Sea-t pedig Bécsben. Beletelt hét-nyolc évbe, mire minden hiányosságomat pótoltam: cédén, bakeliten, sőt, még kazettán is – a Wasp Star CD-t például a későbbi Kispál- és Poster Boy-dobos Mike Zweckertől kaptam kölcsön. (Te jó ég, 2015-ben mennyire fura belegondolni ebbe, hogy valaha lemezeket is adtunk-vettünk kölcsön.)

Itt jönne a már megszokott sablon szerint az, hogy végre láthatom is őket a diadalmas visszatérő turnéjukon, de ez nem történt meg, több okból sem. Pedig a kétezres évek közepén aztán hirtelen nagyon gyakran hivatkozott név lett az XTC: egy sor új zenekar jelent meg, amelyek le se tagadhatták volna Andy Partridge-ék hatását, a Franz Ferdinandtől kezdve a Futureheadsen és a Kaiser Chiefsen át a Hot Hot Heatig és a Dogs Die In Hot Carsig (már ha utóbbira emlékszik még valaki). Adott volt a lehetőség tehát, hogy az akkor már évek óta tetszhalott zenekar valamilyen formában kihasználja a figyelmet, mint ahogy ezt több posztpunk kolléga meg is tette a Gang of Fourtól a Devóig. Az amúgy sem koncertező Partridge és Moulding viszont addigra jutottak el odáig, hogy szóba se nagyon álltak a másikkal, úgyhogy a lemez lehetősége is elúszott, az XTC megmaradt ritkán emlegetett különcnek, nekem pedig az maradt, hogy ha hosszabb szünet után veszem elő újra valamelyik lemezüket, mindig találok rajtuk valami új kedvencet, és minden alkalommal ismét rá kell jöjjek, micsoda kivételesen jó zenekar is volt ez.

Kik ezek?

Az XTC magja 1972-ben állt össze a délnyugat-angliai Swindonban, eleinte Helium Kidz néven: a gitáros Andy Partridge és a basszgitáros Colin Moulding (ők írták a számokat és énekeltek is) mellett a dobos Terry Chambers alkotta, és hozzájuk csatlakozott később a billentyűs Barry Andrews. Az együttest aztán a ’77-es punkrobbanás idején felfedezik, a Virgin Records szerződteti is őket, és a következő évben meg is jelent a bemutatkozó lemezük. A tehetséges fiúk első két albuma még érezhetően útkereső lemez, amikor azonban Andrews helyére a remek gitáros, Dave Gregory érkezett, hirtelen minden a helyére került. ’79-ben megszületett az XTC első igazi slágere, a klasszikus Making Plans for Nigel, a két dalszerző érezhetően szintet lépett, és a soron következő lemezek egyre sikeresebbnek bizonyultak – az XTC tábora nőtt, és a brit Top 5-be kerülő, ’82-es English Settlement album idejére úgy tűnt, talán Partridge-ék is bebocsáttatást nyernek az igazi popsztárrá lett new wave/posztpunk zenekarok közé, ahogy az annyi mindenkinek sikerült, a Police-tól kezdve a Cure-on át a Simple Mindsig. Mégsem így történt.

A turnézást egyre rosszabbul viselő Partridge durva pánikrohamokat kapott a színpadon, amin az sem segített, hogy hirtelen leállt a váliummal, amit kamaszkora óta szedett. 82 tavaszán előbb Párizsban szakadt félbe a koncert (ennek a videónak a legvégén látszik is), majd pár héttel később az amerikai turnét is lemondják, és végül megszületett a döntés: az XTC többé nem koncertezik, hanem csak stúdiózenekarként folytatja. Bátran mondhatjuk, hogy ez gyakorlatilag derékba is törte a zenekar pályáját, hiszen Partridge nem szegte meg a szavát, és az XTC egy-két promóciós médiaszereplést és zártkörű stúdiókoncertet leszámítva soha többé nem lépett színpadra. Hiába jelentek meg lemezeik ezután is, a zenekar neve eltűnt a listákról, ráadásul a közönsége nagy része mellett a dobosát is elveszítette, miután Chambersnek nem tetszett az új irány, és 83-ban kilépett, őt pedig csak session dobosokkal pótolták. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a nagyszerű Skylarking album három évvel később valamelyest visszahozta a nevüket a köztudatba (különösen Amerikában), és ezzel párhuzamosan a tagok The Dukes of Stratosphear néven új projektet is indítottak, mely a hatvanas évek pszichedelikus nagyságai előtt tisztelgett, és ezeknek köszönhetően az XTC mozdonya is új lendületet kapott, hogy elpöfögjön egészen 1992-ig.

Advertisement

Csakhogy, semmi sem egyszerű: az együttest gátlástalanul átvágta a menedzserük és a kiadójuk is, utóbbitól ’77-től kezdve egy fillért nem kaptak a lemezeladások után, és akkor sem akarta elengedni a zenekart, amikor az sztrájkba lépett. Sok éves jogi huzavona után végül az XTC megszabadult a Virgintől (valamennyi kárpótlást is kaptak), és a ’99-es, ünnepelt Apple Venus lemez már független kiadónál jelenhetett meg, akárcsak egy évvel később a folytatás, de ez már a vég is egyben. Gregory ugyanis a kettő között kilép a zenekarból, az új évtizedre pedig Partridge és Moulding kapcsolata is végleg elfárad – előbbi nyilvánvalóvá is teszi, hogy új XTC-lemez aligha lesz már ebben az életben. Moulding visszavonul egy kis faluba, a most 62 éves Partridge pedig továbbra is Swindonban él, alapított egy kiadót, de néhány kollaborációtól eltekintve főleg csak régi dalok különféle demóverzióit jelenteti meg, illetve az XTC újra kiadott lemezeit gondozza. És amikor arról kérdezik, miért nem csinál legalább egy rendes szólólemezt, azt válaszolja, már nem érzi magát elég jónak ehhez, és nem akar nevetségessé válni. Fent van egyébként Twitteren, ahol szintén leginkább a zenekara múltján témázik. Pont ideje, hogy egy Trainspotting-szerű kultuszfilmbe bekerüljön végre egy régi XTC-szám, és ráirányítsa a fiatalabbak figyelmét is a zenekarra.

Miért?

A punk/újhullámos zenekarok túlnyomó többségével ellentétben az XTC-nek pont az első két lemeze a legfeledhetőbb, utána viszont albumról albumra képesek voltak megújulni, és még húsz év után is érezhetően fejlődött a zenekar, miközben ennyi idő után már a legnagyobbak is csak arra játszanak, hogy újra elmehetnek turnézni a régi slágerekkel. Számos korszakból lehet válogatni: szerintem a csúcs az újhullámos izgágaságot dallamérzékenységgel ötvöző ’79-80 körüli időszak, de vannak, akik az English Settlement komplexebb dalstruktúráira esküsznek, mások a Skylarking bukolikus dalképeire, maga Partridge szerint pedig az Apple Venusszal értek a csúcsra, a maga kortárs komolyzenét idéző textúráival. A dalok nagy részét Partridge jegyezte, de a legsikeresebb korszakban Moulding is képes versenyezni vele: ha nem is mennyiségre, de a legjobb számok fele-fele arányban oszlanak el. Szokás mondani, hogy a poposabb Moulding az XTC McCartneyjaként ellensúlyozza Partridge-Lennont, de ez csak részben igaz, pláne, hogy az utolsó évekre Moulding egyre inkább eldugulni látszott, miközben Partridge korunk Brian Wilsonjaként, sőt Burt Bacharachjaként ontotta magából a nagy ívű popszimfóniákat.

Bár a hetvenes évek végén nem volt divatos szeretni a Beatlest, Partridge sose tagadta, hogy őket elsősorban a hatvanas évek inspirálta, és ez hallható is az XTC dalaiban is, melyek azonban sosem direkt retrózások, hanem a múltból kiindulva hoznak létre valami újat. De amikor nem, azok is legalább ennyire élvezetesek, lásd a Dukes of Stratosphear paródia határáig merészkedő, tökéletes Beach Boys-, Syd Barrett-, Hollies- és egyéb hommage-ait, melyek a kontextustól megfosztva is működnek. És bár az XTC története Partridge és Moulding együttműködéséről szól, amely túlzás nélkül az egyik legnagyszerűbb dalszerző páros a punk utáni Angliában, igazságtalanság lenne kihagyni a többieket: ugyan Gregory nem írt dalokat, nem lehet eléggé nagyra becsülni az ő szerepét. Az ő belépése után került minden a helyére, a kilépése után készült lemez is érezhetően gyengébb az előzőnél, hiszen a személyében egy rendkívül képzett zenész egészítette ki a többieket. És azt is említsük meg, hogy a kilépése előtti három lemezre Chambers erőteljes dobolása is az XTC fő fegyverei közé nőtte ki magát. Partridge pedig olyan különböző emberekre volt hatással, mint a már említett Albarn (a második Blur-lemeznek majdnem Partridge lett a producere) vagy éppen John Frusciante.

Advertisement

Na de akkor hogy lehet, hogy mindezek ellenére nem nagyon hallani a dalaikat? Az semmiképpen nem segít egy zenekaron, ha nem koncertezik: az XTC tényleg a népszerűsége csúcsán hagyott fel a turnézással, és pillanatok alatt el is tűnt a tábor java része. De csak erre sem lehet fogni, mint ahogy a rossz menedzsmentre sem. Nyilvánvalóan nem volt bennük túl sok rocksztáros: a lámpalázas, neurotikus Partridge és a visszahúzódó, csendes Moulding még csak a drogokat sem fogadták el, amikor kínálták őket (az XTC név sem az ecstasyból jött, csak évekkel később nevezték el úgy az MDMA-t), és vidéki fiúként nem érezték otthon magukat a városcentrikus punk/new wave szcénában. Nem voltak elég fotogének sem, ugyanakkor előszeretettel bonyolították túl a dolgokat, a legtöbb XTC-szám egyszerűen túl komplex volt a rádióknak. A régi Anglia elmúlásán merengő, gyakran politizálós szövegek néha kicsit didaktikusak is, viszont így, hogy sosem lett belőlük gitár alakú úszómedencés milliomos, remek dalokat írtak a pénzről, pontosabban annak hiányáról (Paper and Iron, Love On a Farmboy’s Wages, Earn Enough For Us). És nem is lenne az XTC ugyanaz a zenekar, ha ezt a plebejus hozzáállást idővel elhagyták volna, így megmaradtak az angol kisvárosi hétköznapok megfigyelőinek.

Három érv

Helicopter (1979)

A már említett Drums & Wires az átmenet a hiperaktív korai XTC és az egyre dallamcentrikusabb későbbi évek között. Az a bizonyos első két lemez ugyanis szétfeszült az energiától, csak éppen súlytalan rockandroll-dallamok társultak a lendülethez, nem beszélve Barry Andrews funkciótlan cirkuszi orgonájáról. Ahogy az utóbbi helyett megjelent Gregory gitárja, a zenekar sokkal erőteljesebben szólalt meg, miközben az energia sem veszett el, csak átalakult. A Helicopter azért még nyughatatlanul pörög, magával ragad, mint a propeller keltette légörvény, táncolni is lehet rá, miközben a dallamot sem tudjuk kiverni a fejünkből, és megfelelően karcos is. A lemezről messze a Making Plans for Nigel a leghíresebb dal (feldolgozta még a Nouvelle Vague is), nem is érdemtelenül, de távolról sem csak erről szól, gyakorlatilag nincs is gyenge pontja, úgyhogy választhattam volna több másik nagyszerű számot róla, de a híd-szerepe miatt végül a Helicopter mellett döntöttem, és nem bántam meg!

Generals and Majors (1980)

’79-ben Colin Moulding előlépett a háttérből, és egyszerre az ő szerzeményeiből lettek a kislemezdalok, kezdve a Nigellel, ami jó értelemben vett rivalizálást ébresztett Partridge-dzsal. Az egy évvel későbbi Black Sea albumon fej fej mellett haladtak, de a legslágeresebb dalt megint csak a basszgitáros jegyezte. A Generals & Majors ráadásul vagy négy slágert gyúr össze egybe, miközben az alap már-már skát idézően pattogós, a szatirikus, háborúellenes szöveg és a fütyülős kórus (talán utalás a Híd a Kwai-folyón zenéjére?) pedig egyaránt telitalálat. Ez egyébként még a Black Sea aránylag könnyedebb dalai közé tartozik, ezen a lemezen hallhatók ugyanis az XTC legerőteljesebb, súlyosabb dalai – Chambers bivalyerős dobhangjai és a duplagitáros attak meghozza az eredményét. És el kell mondanom, hogy ezen a lemezen is kizárólag jó számok vannak, a záró, elborult Travels In Nihilon kivételével bármelyik kijöhetett volna kislemezen, nem csak az az öt, amely végül ki is jött. Innét lépett tovább aztán a következő lemezre az XTC úgy, hogy Partridge megírta a nyolcvanas évek egyik legszuperebb gitáros számát (a csodálatos Senses Working Overtime), de a csúcs szerintem ez a korszak. Érdemes amúgy meghallgatni, élőben is mennyire egyben volt ez a zenekar, mielőtt Partridge kiborult volna.

Dear God (1986)

Partridge a nyolcvanas évek elejétől kezdve fokozatosan tolódott az akusztikusabb, kamarapoposabb irányba (noha távolról sem csak erről szólt az XTC), de itt már nem volt cél a táncolhatóság, eltűntek az izgalmas ritmikai megoldások is. A Skylarking lemezt a pszich-rock/power-pop géniusz Todd Rundgren produceri segítségével vették fel: az egók csatája miatt nagyon rossz hangulatban, de utólag mindkét fél elismeri, hogy megérte. A Skylarking ugyanis egy nagyszerű koncept album lett, egy nyári nap történetét meséli el a vidéki Angliában, a hatvanas évekre kacsintgató zenei köntösben. A Dear God eredetileg nem is volt rajta a lemezen, hanem egy kislemez B-oldalas dalaként figyeltek fel rá az amerikai college rádiók, és ott annyira népszerű lett, hogy utólag a kiadó gyorsan rátette az albumra, kicsit megszakítva annak a koncepcióját. Szó se róla, a Dear God is jó szám, de nem véletlen, hogy pont Amerikában haraptak rá az ateista szövegre, pont a Reagan-korszak kellős közepén: Partridge kiosztja a kereszténységet, ami önmagában nem hangzik slágeresnek, de ha meghallgatod, plusz még a rendkívül hatásos videót is megnézed hozzá (különösen a végén, amikor dührohamot kap), talán nem lesz nehéz megérteni a vonzerejét. A mai napig ez a legismertebb XTC-szám Amerikában.