Pedig erről a zenekarról egy csomó tévhit kering: így például, hogy ez egy ska-zenekar. Meg hogy elsősorban kislemezegyüttes. És persze az is, hogy skinheadek.

Bevezető

Essünk gyorsan túl a kötelezőkön: a Madness volt az első kedvenc zenekarom. Nekik szereztem meg elsőként az összes lemezüket, és nemcsak, hogy mind a hét tag nevét tudom, de még a születési évszámaikat is. Pedig ekkorra már pont a kilencvenes éveket írtuk, az együttes elvileg kiment a divatból, de még mindig nem nagyon volt buli Budapesten a One Step Beyond vagy a Night Boat To Cairo nélkül.

Még évekkel korábban mutatott Madnesst egy barátom, de akkor nem nagyon foglalkoztatott az ilyesmi, viszont gimnazistaként többször is láttam őket az MTV Greatest Hits című slágerválogatásában, és már nagyon bejött. Sokáig egyeduralkodó volt nálam a Madness, de aztán a kilencvenes évek közepére csak egy lett a sok kedvenc közül – noha érthető okokból mindig közel fog állni a szívemhez.

Koncerten jó lett volna látni őket korábban, annál is inkább, mert ’92-ben újjáalakultak, de akkoriban még nem repkedett az ember csak úgy Londonba, közelebb meg sokáig nem jöttek. Aztán ’99-ben úgy volt, hogy lesznek a Szigeten, de lemondták, és csak nyolc évvel később pótolták, ami még mindig csodás volt, pláne, hogy előtte egy kaotikus sajtótájékoztatón kérdezhettem is tőlük. A másik két szigetes koncert már nem volt ekkora élmény, sőt, a tavalyi hakni egyenesen kiábrándító volt, de ez semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, és nem is vesz el belőle.

Kik ezek?

A Madnesst a hetvenes évek végének skarevivalje dobja a felszínre, és bár hamar elszerződnek a 2-Tone kiadótól, beletelik egy kis idő, amíg kitörhet a zenekar a skatulyából (bocs!). És tényleg, a skadivat egy-két év alatt lecseng, a Madness népszerűsége viszont töretlen marad, sőt, a korszak egyik legkedveltebb angol zenekara lesz, rengeteg slágerrel. Ráadásul ezek tényleg slágerek, nemcsak úgy, hogy bekerültek a brit top 10-be, jó pár közülük ma is közismert.

Az együttes csúcséve talán 1982-re tehető: ebben az évben lesz No. 1 slágerük (House of Fun), befutnak Amerikában is (Our House, a legnépszerűbb daluk mára), a Complete Madness című válogatás is tarol, a Rise & Fall című album pedig a rájuk inkább kislemezzenekarként tekintő kritikusokat is meggyőzi. De innét már lefelé vezet az út: a Madness zenei agyaként is működő billentyűs, Mike Barson távozik, és ezzel a karrier érdemi része lezárul.

Legalábbis úgy tűnik!

Mert a következő évtizedben jön a visszatérés: először csak koncertek, később lemezek formájában. Addigra már a Madnessre nemzeti intézményként tekintenek a britek, és a többek által a karrierjük legjobb lemezeként ünnepelt, 2009-es The Liberty of Norton Folgate lemezzel rácáfolnak azokra is, akik az újjáalakulást csak pénzügyi szükségletnek tartották.

Miért?

Ma már megmosolyogtató, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek itthoni skinheaddivatja miatt a Madness számai sokakban agresszív zeneként éltek – volt osztálytársam, aki megdöbbent azon, hogy én ezt hallgatom, pedig nem is volt Martensem. Én semmi agresszívat nem hallottam ki belőle soha, aki pedig egyetlen klipet is látott tőlük, annak eszébe nem jutott ez a hülyeség, sőt, jobb hangulatú és pozitívabb zenekar nem sok van, függetlenül attól, hogy kik szerették őket.

Advertisement

A Madnessben azt is szeretem nagyon, hogy a legtöbb együttessel szemben, amely általában egy vagy két ember kreatív nukleusza köré szerveződött, itt mind a hét tag ír számokat (méghozzá milyeneket!), és pótolhatatlan is. Említettem már a billentyűs Barsont, de rajta kívül ugyanolyan fontos volt a frontember Suggs vagy a szaxofonos bulimotor, Lee Thompson, és mindenkit fel lehetne sorolni, mert mind a hét ember kell ahhoz, hogy a Madness Madness legyen.

Azt is szokták mondani a Madnessre, hogy nagyon angol: ez egyfelől igaz, valóban kivívták ezt “a nép zenekara” státust Angliában, másfelől sok zenekart ismerek, amelyek nemzetközi érvényesülését eléggé hátráltatta az ilyesmi. A Madness nem ilyen: nagyon komoly tábora van világszerte, és nem kell ahhoz sem anglománnak, sem skaőrültnek lenni, hogy az ember szeresse ezt a zenekart, amely a Beatles utáni időszak egyik legjobb slágergyárosa lett. De tudtak ők ennél többet is.

Három érv

Baggy Trousers (1980)

Jelen írás egyik fő témája, hogy a Madness jóval több a tényleg mindenki által ismert kislemezslágereknél, de ezeket mégsem ignorálhatom teljesen. A Baggy Trousers pedig a kedvencem volt sokáig: ebben még benne van a kezdeti skalendület, de már teljesen a zenekar saját képére szabva, még egy kis vurstlihangzás is megbolondítja. A videoklip pedig örök klasszikus a levegőben repülő Lee Thompsonnal.

Primrose Hill (1982)

A Madness hamar megkomolyodik, de magát szerencsére nem vette komolyan soha. Itt már nyomokban sincs ska, vannak viszont nagyzenekari fúvósok és vonósok, pszichedelikus pophangzás, komplex dalszerkezet. A ’82-es The Rise & Fall egy nagyon ambiciózus és kicsit talán túlzottan is szofisztikált, de remek lemez, amelyen a Madnesst is utoléri a Thatcher-korszak és a Falkland-háború okozta depresszió, de ettől még saját maguk maradnak. Ez a kedvenc számom róla, a fúvósbetéteknél mindig elfog valami megfoghatatlan nosztalgia, ami azért különös, mert ez már a legelső hallgatásnál is így volt.

Sugar and Spice (2009)

A már említett The Liberty of Norton Folgate-et megjelenésekor több újság a valaha volt legjobb Madness-lemeznek nevezte, ami túlzás, de tény, hogy várakozáson felül jól sikerült album, amivel képesek voltak egy utolsó nagy dobásra az idősödő tagok. Gond nélkül veszi fel az elejtett fonalat valahol ‘82-83 táján, és van rajta pár szám, amiket, ha nem egy őrült világot élnénk, ahol csak az számít slágernek, amit a tizenévesek hallgatnak, sokkal többen ismernének. Például ezt, amit Barson válása ihletett. Ahhoz képest egyszerre melankolikus és lökött, amolyan madnessesen, miközben ugyanolyan könnyed és fülbemászó, mint a zenekar régi slágerei.

100/1: