Bryan Ferry már évtizedek óta belemerevedett az elegánsan szenvelgő, idősödő playboy szerepébe, pedig az együttese sokkal több volt ennél. Különösen az első négy évében.

Bevezető

A Roxy Musicot eléggé a véletlen sodorta az utamba: mivel kívül esett azon a bizonyos ’77–82-es évfolyamon, valahogy nem siettem megismerni annyira, ahogy David Bowie-t vagy a Velvet Undergroundot sem, bár utóbbiak eléggé agyon voltak hivatkozva a magyar undergroundban is. Aztán a Z Magazin nevű újságban volt egy kritika Bryan Ferry aktuális lemezéről, amiben csak “a nagy sármőrként” emlegették, és ezen a barátaimmal elkezdtünk humorizálni, olyannyira, hogy Bryan Ferry Partykat találtunk ki, és zakóban-nyakkendőben, mindenféle elegánsnak gondolt cuccban mentünk el bulizni alternatív helyekre. (Mondani sem kell, hogy nem csajoztunk be.) Mindezt ráadásul úgy, hogy nem hallgattunk semmit a Mestertől, de akkoriban néha helyettesíttem a már említett ismerősöm lemezboltjában, ahol épp volt egy korai Roxy Music-válogatás. Meghallgattam, és elég hamar rajongó lettem.

Egy-két év alatt beszereztem a legtöbb Roxy-lemezt és néhány Bryan Ferry-szólóalbumot is, de a Roxy második korszaka kicsit csalódás volt: a Manifestótól kezdődő három album már közel sem olyan izgalmas, mint az első feloszlás (1976) előttiek, ugyanakkor ez volt az együttes igazán sikeres korszaka, én viszont hosszú évek alatt sem tudtam igazán megszeretni. De ez mindegy is, mert az első öt lemez ritkán láthatóan nagy sorozat, úgyhogy utána minden csak bónusz, mint ahogy Ferry szólókarrierje is. Őt aztán láttam is koncerten, amikor 2000 tavaszán Tübingenből átvonatoztam a közeli Stuttgartba, hogy megnézzem. Szuper volt, pláne, hogy játszott pár régi Roxy-számot is, csak ideges voltam, hogy lekésem az utolsó vonatot, de végül nem késtem le.

Ennél is jobb, hogy az idoljaim közül egyedüliként Bryan Ferryvel interjúznom is sikerült. Sőt, nem is akárhol: Londonban fogadott a stúdiójában 2008 februárjában. Nagyon kedves volt, egy órán át beszélgettünk, és tényleg a zenei újságírói pályafutásom egyik – ha nem a – csúcsa volt, akkor is, ha a vége előtt leállt a diktafonom, én pedig az asszisztensnője kedvességét naivul félreértelmezve írtam egy barátkozós levelet. Persze nem lett abból semmi, de már a lehetőségért hálás voltam. Ferry már akkor arról beszélt, hogy nagyon szeretne Budapestre jönni koncertezni, ami évekkel később össze is jött: alig voltunk pár százan az Arénában, de azért így is jó volt, én meg ott voltam, ahogy kell.

Kik ezek?

A Roxy Musicot a hetvenes évek glamkorszakához sorolják, de inkább volt art-rock együttes, több kiemelkedően jó zenésszel, noha a lényeg mindig is Ferry volt. Az első két évben Brian Eno is ott nyomult az együttesben, de két ekkora egót nem bírt el a zenekar, és ő távozott is. A magot így Ferry mellett a gitáros Phil Manzanera és a szaxofonos/oboás Andy Mackay jelentették, valamint a dobos Paul Thompson, ő azonban később kilépett. A Roxy hamar a legdivatosabb a brit zenekarok közé került, és Eno kilépését is gond nélkül átvészelte.

A vizuálisan is nagyon erős együttes a fellépőruháktól kezdve a lemezborítókig mindent aprólékosan megtervezett, és elég formabontó dolgokat művelt az első éveiben. Az együttes és Ferry elképesztő tempóban dolgozott: négy év alatt öt album, plusz két szólólemez jelent meg, és ötödik lemez, a Siren idejére végre lett egy igazi slágerük is (Love Is the Drug), és ekkorra Ferry úgy érezte, itt az ideje szólóban is befutni, így a Roxy-sztori első szakasza véget ért. Ferry elénekelte a Let’s Stick Togethert, de aztán mégsem jött össze minden: Mick Jagger lecsapta a kezéről Jerry Hallt, és nem lett akkora sztár, mint remélte, úgyhogy ’78 végén a Roxy újra összeállt. Akkor már Ferryék nem akartak versenyezni a punk/new wave együttesekkel nonkonformizmusban (nem is tudtak volna), a zenekar igényes popzenére váltott, hatalmas sikerrel.

Advertisement

Három lemez és sok sláger után ’83-ban újra feloszlottak, ezúttal már tartósan. Ferry szólóban is nagyot ment a nyolcvanas évek hátralévő részében, azóta pedig időnként kiad egy kellemes, de annyira nem izgalmas lemezt, és élvezi a megérdemelt gazdagságát, igazi konzervatív brit nagybirtokosként (pedig egy észak-angliai bányászcsaládból származik). A Roxy 2001-ben azért újra összeállt, de csak koncertezni, pedig évekig ígérgették az új lemezt, mostanra azonban már nyilvánvaló, hogy abból nem lesz semmi.

Miért?

A hetvenes évek elején még minden könnyebb volt, így olyan zenét csinálni is, amilyet még sosem játszott azelőtt senki. A Roxynak sikerült, elképesztő mennyiségű zenei hatást dobtak be a közösbe, a hagyományos blues-rocktól kezdve a kontinentális kabarén és Eno futurisztikus kísérletein át a soulig és a progresszív rockig. Mindez Ferry karizmatikus személyisége és bájgúnárfalzettje köré tekerve különösen hatásos volt, és az sem volt mellékes, hogy a nagy pózolás közepette dalokat is tudott írni, nem is akárhogyan.

A Roxy viszont nemcsak Ferryről szólt, a többi tag is hozzátette a magáét: eleinte Eno tudta ellopni a show-t néha az androgün cuccaival és az akkor még csodaszámba menő szintetizátoraival, de Manzanera is elsőrangú gitáros volt, Mackay pedig egészen különleges hangokat csalogatott elő az oboából és a szaxofonból is. Ja és Paul Thompson simán az egyik legállatabb dobos volt egész Angliában akkoriban. De még Enót is sikerült egy csodagyerekkel pótolni, a tinédzser Eddie Jobson személyében, aki talán még jobban is illett a zenekarba, mint kétségtelenül zseniális elődje.

Advertisement

Az első öt lemez (Roxy Music, For Your Pleasure, Stranded, Country Life, Siren) korántsem csak arról híres, hogy bombanők voltak a borítóikon, hanem tényleg remekmű mindegyik. A legelső a legvalószínűtlenebb, a második a legmerészebb, a harmadik a legsprituálisabb, a negyedik a legrockosabb, az ötödik a legkiforrottabb. A későbbiek szerintem annyira más minőséget és hozzáállást képviselnek, hogy itt most nem is nagyon foglalkoznék velük, számomra a Roxy Music az első öt lemezt jelenti, a többi már egy új történet.

Három érv

Ladytron (1972)

Annál is inkább az első pár lemezre koncentrálnék, mert így se könnyű választani. A korai Roxy csodálatos kavalkádját semmi sem érzékelteti annyira talán, mint ez a szám, egyedül az If There Is Something, de arról nincs rendes videó. Ferry régimódian zsúrfiús hencegése, ahogy megfér ezzel az egyszerre nosztalgikus és futurisztikus hangulattal, már önmagában telitalálat, de aztán jön Mackay oboaszólója (hány oboaszólót tudsz még a rocktörténelemből fejből?), meg Eno mindenféle fura zörejei az űrből, és akkor még nem is beszéltünk róla, hogy milyen hibátlanul néz ki mindenki. Mindez 1972-ből. Nem csoda, hogy a szám címe később együttesnév is lett.

Editions of You (1973)

Itt meg a válasz azoknak, akik csak a legnagyobb Roxy-slágereket ismerik, és nem értik, miért sorolják az együttest a punk előfutárai közé. Az Editions of You tempója és alapja tök egyszerű, igaz, az egészet feldobja a rengeteg szóló: előbb a szaxofon, aztán Eno szintije, végül Manzanera is megmutatja, hogy tud rockolni is, ha kell. De a király akkor is Ferry, különösen akkor, amikor azt énekli, hogy “The boys will be boys will be booooys”.

Both Ends Burning (1975)

Ez pedig már az elegáns, funkos Roxy: miközben Ferry lefesti, micsoda emésztő tűz dühöng a lelkében, és hasonló képekkel érzékelteti egy romantikus, kokós rocksztár nehézségeit, addig ellenállhatatlanul groove-os alapok ellensúlyozzák az összes teátrális gesztust, a végeredmény egy lúdbőröztetően perfekt sláger. A Duran Duran később majdnem egy teljes karriert épített erre a receptre (vagy épp erre a számra), és a lehető legjobb helyről szerezték az inspirációt.