A Boyhood (a magyar címe Sráckor) az év egyik legjobban várt filmje, egyöntetűen rajongó kritikákkal. Naná, hogy megnéztük.

Amikor az év elején először olvastam arról, hogy Richard Linklater milyen rendhagyó filmet csinált, már tudtam, hogy látnom kell. Nem mintha a rendező munkásságának feltétlen rajongója lennék, egyszerűen őrült nagy ötletnek tűnt, hogy tizenkét év történéseit tényleg tizenkét éven át forgassa.

Advertisement

Amúgy Linklater több filmjét is szerettem, viszont a Before-trilógia tavalyi befejező része kicsit elbizonytalanított, néhány borzasztó béna jelenettel az egész film szavahihetőségét kockára tette, márpedig az ő dolgait többek között az életszerűségük miatt szokás szeretni. És amikor itt az első jelenetek egyike alatt meghallottam egy Coldplay-számot, még jobban megijedtem – de innét csak felfelé vezetett az út.

A Sráckor (tegye fel a kezét, aki magától használta akár csak egyszer is ezt a kifejezést!) legnagyobb erénye tényleg az idő múlásának ábrázolása: nincsenek lecserélt vagy rosszul/hiteltelenül/semennyire sem öregített szereplők, sem korhűtlen frizurák és ruhák, mindenki és minden valóságosnak tűnik, és ez bármennyire furcsa is, már fél győzelem.

Advertisement

Pláne, hogy én abban a hitben ültem be a moziba, hogy szkeccsszerűen áll majd össze a film, minden évben jól elkülöníthetően folytatódva. Hát nem így van: a film csak úgy folydogál, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy más a szereplők frizurája = eltelt egy év. Ezt tényleg szórakoztató figyelni, de míg az elején jobban le is kötött, mint a cselekmény maga, egy idő után beszippantottak a történések, és már az idő múlásától függetlenül is érdekelt, mi lesz a szereplőkkel.

Mindez azért is furcsa, mert a filmnek nincs valódi, egy mondatban összefoglalható, forgatókönyvíró-szemináriumokon is elfogadható cselekménye: megy az idő, a szereplőkkel történnek dolgok, de nem jutunk el A pontból B pontba, hanem tizenkét évvel később megláthatjuk, hová is lyukadtunk ki. Talán nem számít spoilernek, ha azt mondom, hogy nagyon megdöbbentő fordulatot egyikük sorsa sem vesz. És ez pont jó is így.

Van tehát a filmnek egy olyan atmoszférája, ami miatt egyszerűen jó nézni akkor is, ha látszólag csak eseménytelenül csordogál a szereplők elővárosi/kertvárosi élete. Nagyban segítenek ebben a helyszínek (Texas csodaszép tud lenni!), és még inkább a hibátlan színészek: nem nagyon emlékszem egyetlen természetellenes, túlszínészkedett párbeszédre vagy jelenetre sem, és ez a mellékszereplőkre is áll.

De a főszereplők külön jók. A kisgyerekből fiatal felnőtté növő Ellar Coltrane végig hitelesen hozza a folyton átmeneti családi hátterébe belefásult fiút, Masont; Ethan Hawke a kezdetben link lúzer apát, aki elveszíti az illúzióit, de ezzel párhuzamosan talál magára; a rendező lánya, Lorelei a külsőre legtöbbet változó szereplőt, Mason egykedvű nővérét. De a legjobb mégis Patricia Arquette, aki lepattant, tréningnadrágos, egyedülálló redneck anyukaként indul, egyetemi óraadóként búcsúzunk el tőle, és mindegyik megjelenése abszolút hiteles.

Olivia (így hívják Arquette karakterét) elég nehezen bajlódik azzal, hogy egyedül nevelje a két gyerekét, szörnyű pasikkal próbálja betölteni az űrt az életében, és van egy pont, amikor úgy tűnik, hogy végleg alámerülnek, és sose lesz vége a nyomasztásnak: nevezhetjük talán a film drámai csúcspontjának is ezt. Itt az egyik új férj (Marco Perella) terrorizálja a többieket egy olyan döbbenetes jelenetben, hogy úgy is meghűl a vér az ereinkben, hogy nem történik tragédia. De aztán valahogy minden jobbra fordul, szerencsére.

Advertisement

Az utolsó fél órában aztán már többször is azt hisszük, hogy itt a vége, ideális zárójelenetek kínálják magukat, de csak folytatódik tovább minden – itt talán Linklater lehetett volna szigorúbb. A végén szabályosan megkönnyebbültem, amikor elengedtük Masont, hogy élje tovább az életét nélkülünk – épp elég volt ennyi időn át kukkolni a mindennapjait.

Szóval, Richard Linklater valamit nagyon eltalál: a millió coming of age film közül a Sráckor tényleg kiemelkedik. Nem akar semmit a szánkba rágni, csak végigkövet tizenkét évet egy család életéből, a többit meg ránk bízza. Egyébként is az vesse rá az első követ, akinek az utolsó tizenkét éve egy thrillerre való fordulattal szolgálna: én például végigpörgettem az enyémet, hát, nem szögezett volna sokakat a vászon elé. De Linklaternek elhiszem, hogy még abból is ki tudott volna hozni egy nézhető filmet.