Az a helyzet, hogy én még soha nem jártam a Gourmet Fesztiválon, már úgy értem, egészen a mai napig. Illetve, egyszer az ősidőkben, még amikor nem is szigetes volt a balhé, futtában előfordultam ott. De az más volt akkor még. Ma kimentem, öt-hat órán át ettem és ittam.

Ennek alapján azt gondolom, drabális nagy marha voltam, hogy az elmúlt években ilyen meg olyan okok miatt kihagytam ezt a rendezvényt. Ennél vagányabb – és, bizony, olcsóbb! – lehetőség ugyanis nincs arra, hogy rendesen és mindenestül megkóstolja az ember Magyarországot. És közben rájöjjön, hogy Magyarország egyre finomabb.

Advertisement

Nem készültem tesztre meg ilyenekre, posztra sem, éppen eleget írtunk erről a fesztiválról előzetesen. Ezért nem is fényképeztem, illetve semmilyen szisztémát sem vittem bele. Egyszerűen csak bementünk a feleségemmel ketten, átnéztük a kis füzetkét, és ha úgy találtuk, hogy kíváncsiak vagyunk valamire, azt megnéztük ügyesen. Már ha éppen nyitva volt, és volt is olyasmi a standon, amire kíváncsiak voltunk. Hiszen a Borkonyha például eleve bezárt néhány órára, a győri La Maredánál meg pont akkor fogyott el a mangalicapofa és toka. Ám ezek a nüáncok egyáltalán nem okoztak bosszúságot, annyi minden volt még, amire szívesen vetettük rá magunkat, hogy a kis direkciókorrekció bőven-bőven belefért.

Természetesen nem volt mindig minden ilyen izgalmas mifelénk. Úgy értem, Magyarország sokáig nem volt finom. Hogy végre kezd azzá válni, az egy viszonylag új keletű, egyúttal szenzációs fejlemény. Hogy ezt a jelenséget egy tető alá, egy kerítésen belülre tudják terelni, az megint csak nagyszerű. Sokan berzenkedtek amiatt, hogy 3300 forintot kell fizetniük pusztán azért, hogy beléphessenek az ígéret földjére, ahol majd újabb súlyos ezreket és akár tízezreket költhetnek el falatkákért. Erre azt mondom, ne csináljunk már Krisztusból bohócot.

Anélkül, hogy elsüllyednék valami hülye elitizmusban, és játszanám a nagymenőt, először is megjegyzem: helyes, hogy azokból áll össze egy értelmes gasztrofeszt közönsége, akiket tényleg érdekel, hogy hol tart ma a magyar éttermészet. Másodszor matematikázok. Körülbelül 25 000 forintot költöttünk ketten, mindennel együtt. Nem potyáztunk sehol, azaz hát a szekszárdi Heimann Zoltánnál, aki régi barátom, mégis: egy-egy korty pezsgő és kadarka erejéig. Ha ezt hozzáadom, az még plusz egy ezres. Ezért a pénzért megittunk nagyjából egy liter bort – köztük drágákat is, mint a Holdvölgy hárslevelűje vagy az Achaval Ferrer malbecje –, és kóstoltunk tucatnyi étteremnél. Olyan éttermeknél, amelyeknél így ketten nemigen ettünk volna végig egy vacsoramenüt borral ennyiért – és nem is csak a Costesre gondolok, ahol a halra és a rakott krumplira is kivetettük a hálónkat.

Advertisement

De nem is a pénzügyi vacakolás a lényeg. A lényeg ezzel szemben az, hogy a magyar gasztro olyan szépen megyen előre, mint égen a csillag. El bírom képzelni, hogy az igazi hozzáértők napjainkban már hibákkal és problémákkal vannak elfoglalva – ha csak a borokra koncentrálok, amihez talán értek is valamennyire, nekem is van mibe belekötnöm –, én azonban ez alatt a szűk fél nap alatt csak élvezkedtem, mint a pinty.

Wang mester levese jobban ízlett, mint helyben Wang mesternél bármikor. A Gerbeaud lazackaviáros spárgája gyönyörűen roppant a fogam alatt. A Zona mangalicakolbásza elolvadt a számban. A Costes rakott krumplija úgy maradt rakott krumpli, hogy sokkal több volt annál. A soproni Erhardt császárjának a bőre énekelt. A KNRDY mini wagyu burgerjénél menőbbel ebben a műfajban még soha nem randevúztam. Nála különb csak a rácalmási Jankovich Kúria mangalicahúsos-korianderes kimchije bírt lenni. És megemlékeznék még két desszertről is: másodsorban a La Mareda bodzás sült túrójáról, elsősorban a Chateau Visz karalábé-zöldalma duettjéről, sós karamellel, jeges bazsalikommal.

Hogy mi a tanulság? Hát az előző hét bekezdés végig arról szólt: enni jó, inni jó. Persze csak jót. Nem jót minek? És ha enni és inni jó, akkor élni is jó. Őrületes igazságok ezek, a kutyafáját.