Én gyűrűmániásként álomvilágban élek, így kemény volt az ébredés a Közlekedési Múzeumban megnyitott ötvöskiállításon, ahol megtudtam, hogy Magyarországon pár tucat olyan ötvös maradt, aki nemcsak javítgat, de tervez és készít is saját ékszereket.

Megdöbbentő, de nincs egy darab olyan fiatal vagy álfiatal ötvös sem az országban, aki tisztán ékszerekből meg tudna élni.

Harmincéves koromig eszembe sem jutott bármilyen ékszert viselni. Aztán a harmincadik születésnapomon kiléptem a San Miguel utcai bérelt lakás ajtaján, és elindultam bevásárolni a barcelonai La Boqueria piacra. Épp azt gyakoroltam magamban, hogy "quiero dos kilos de mejillones", vagyis hogy "kérek két kiló feketekagylót", amikor a Rambla közepe táján belerúgtam valamibe a földön, ami csengő hangot adott. Egy ezüstgyűrű volt, amit felemeltem és kapásból felhúztam a bal kezem gyűrűsujjára. Pont passzolt. Nemsokára már úgy néztem ki, mintha kölcsönvettem volna egy repper nagymamájának a kezét.

Most már tudom, hogy a gyűrű az ékszerek királya a karkötő mellett, mert a viselője állandóan látja. A fülbevalót soha, a nyak- és bokaláncot meg a brosst ritkán, a piercingekről nem is beszélve. A gyűrű viszont a boldogság állandó forrása, hiszen a kezünk mindig szem előtt van.

Mivel a gyűrűt nemcsak megszeretni, de elveszteni is könnyű, azóta 20-at biztosan vettem. A legemlékezetesebb mindenképpen az a jegygyűrű-szerű példány, amit a csajommal hordunk, és ami egy Péter Vladimir-féle Wladis-modell és egy saját tervezésű piros szív kombinációja.

Le is esett az állam, amikor a múzeumba megérkezve kiderült, hogy a kiállítást is a magyar ékszertervező sztár nyitja meg. (Kivételes mázlim van, hogy a mester belement a kombinálásba, mert legendás arról, milyen érzékeny, öntudatos művész, aki az anekdota szerint egyszer arra sem volt hajlandó, hogy lerövidítse egy kuncsaftja nyakláncát, aki úgy érezte, hogy túl mélyre lóg a medál a melle közé.)

Péter meghatóan beszélt az ötvösségről és a szerszámok szeretetéről, olyanokat, hogy a szerszám idővel hasonul hozzánk, mint az öreg kutya, aztán befúródtunk a tárlók között tolongó közönség közé.

Az első ember, akivel beszédbe elegyedtem egy hatalmas kínzóeszközre emlékeztető szerszám mellett, ami arra szolgál, hogy egy fémlemezből, amit egy kilyukasztott vason vezettek át, csövet állítson elő, egy irtó kedves néni volt. Azzal lépett oda hozzám, hogy írjam meg, milyen csúnya dolog, hogy megszüntetik a rendes aranyművesképzést, ami csak választható opció lesz két év fémműveskedés után. Nem vagyok fémsoviniszta, mondtam megírom szívesen.

A nénit Kriston Lászlónénak hívják, és hamar kiderült, hogy igazi nagykutya a szakmában. Baromi érdekesen mesélt arról, hogy az államosítás után a kommunisták hogyan hajtották be a műhelyüktől megfosztott ékszerészeket a pézverdébe. Ő fiatalként ott kezdett, pont, amikor cakli pakli majdnem megszüntették az egész ötvösszakmát, mert a kommerek kispolgári csökevénynek tartották. De jött a pénzverdés Orbán László, és kilobbizta, hogy 1958-ban mégis indulhasson ötvösképzés. Kriston Lászlóné ennek a legelső évfolyamnak volt tagja. Utána is a pénzverdében maradt, az aranyműves műhelyben, és csinált mindenféle ékszert, fülbevalót, karkötőt meg gyűrűt is. Csak az aranyosztályon 209-en voltak az irodistákkal együtt.

Kristonné amúgy nálam kevesebb ékszert viselt, egy pár kis fülbevalót és egy brosst, egyik sem a saját műve volt.

Advertisement

Ő mesélte el, hogy a rengeteg olcsó importékszer teljesen megölte a magyar ötvösöket, akiknek lényegében a javítás maradt. A Práter utcai ötvösiskola tanáraként a kilencvenes évek közepén már januárban el tudta helyezni az összes, júniusban szabaduló diákját, amikor a kétezresek közepén abbahagyta, márt a legjobbaknak sem tudott munkát szerezni.

Hány prosperáló örvösműhely maradt akkor - kérdeztem tőle. Nem sok, egy pár lehet - válaszolta.

Alig köszöntünk el egymástól, észrevettem, hogy a tömegből kiválik egy lány, és a kezemet nézve közelít hozzám. Jól indult, még jobb lett a vége, mert a közelembe érve felkiáltott, hogy "te az én gyűrűmet viseled". Ha nem száz ötvös között állok, menekülőre fogtam volna, így viszont simán leesett az állam, hogy sikerült belefutnom a jobb kezemen lévő másik gyűrű alkotójába is pár méteren belül.

Vékony Fanni volt az, aki spéci műanyagokból tervez olyan klassz gyűrűket, amilyeneknél jobbat Barcelonában, New Yorkban, Berlinben vagy Isztambulban sem láttam. Az enyém lila plexi, egy kis fémmel megvadítva, eredetileg a csajomnak vettem, de ő nem hordta, mire visszavettem, mert eleve nagyon tetszett, íme:

Fenyő Miki és Illés Béla mellett ő az egyik magyar ember, akiért kritikátlanul rajongani tudok. Nem a gyűrűm, hanem Vékony Fanni. Akinek egyébként még megnézhető a csoportos kiállítása a Faur Zsófi galériában, ahol ál-békapete ékszereket is kiállít.

Advertisement

Megkérdeztem tőle, hogy tényleg olyan rosszul megy-e magyar ékszertervezőknek, mire elmesélte, hogy ő a vezetője a fiatal tervezőket tömörítő szervezetnek, ahol 20-40 aktív tag van, de kizárólag originális ékszerek tervezéséből egyikük sem tud megélni, például ő maga sem. Ő szerencsés helyzetben van, mert a megélhetési munkája is szakmába vágó, a pénzverdének tervez érméket.

Vékony arról is híres, hogy milyen bátran nyúl mindenféle mű- és kísérleti anyagokhoz. Most is egy olyan gyűrűt viselt - ez látható a poszt elején az illusztráción - aminek a mozgatható részei egy különleges plasztik optikai kábelre vannak felfűzve. Olyan ez, mint Albert Hoffmann legendás bringatúrája be-LSD-zett állapotban: Vékony a saját testén kísérletezi ki, hogy a kiválasztott űranyagok praktikusan jó ékszeralapanyagok-e, például nem esnek-e szét.

Őrült jó volt ennyit beszélgetni gyűrűkről, amitól maga a kiállítás sem tudott eltéríteni. Irtó érdekes ötvösszerszámok vannak ugyanis összegyűjtve, de néhány rövid feliraton kívül az égvilágon semmit nem tudunk meg róluk, pedig itt kezdődne az igazi kiállításrendezés, főleg egy ilyen izgalmas témában. A megnyitón NAK kollégán és rajtam kívül mindenki ötvös volt, de aki ma megy el emiatt a Közlekedési Múzeumba, az inkább csak tanácstalanul fog állni a gömbvégű kalapácsok között.

Fotó: Nagy Attila/Cink.hu