Előre dörzsöltem a tenyeremet a titokzatos okból kősivataggá alakított Ferenciek tere felé haladva, mivel Klág riporter még soha életében nem járt a komcsi éttermek cárjában, a Kárpátiában. Nem is kellett csalódnom, egyből leesett az álla, ahogy meglátta, hogy a hely belülről pont úgy néz ki, mint a Parlament.

A Kárpátiában az ember mindenképpen kisgyereknek érzi magát, akinek a szemében minden felnőtt öreg, szakállas óriás, aki furcsa bútorok között szivarozik. De még mielőtt a nagy, masszív faszékekbe ülve kisgyerekké változtunk volna, egy boldog pillanatra átéreztük, milyen jó felnőtt magyarnak lenni. Észrevettük ugyanis, hogy a külföldieknek 8900-ért van kiírva menü, miközben tudtuk, hogy nekünk nem fog többe kerülni 2000-nél.

Advertisement

"Több tiszteletet az árdrágítóknak, vagy tanuljatok meg magyarul, Barroso-huszárok" – gondoltuk elégedetten, aztán belemerültünk a menübe.

Az eddigiekből is látszik, hogy a Kárpátia mindig is igazi turistafogó nagyvad volt a komcsiéttermek sűrű erdejében. Veretes, komoly, aranycirádás, félhomályos tér, fullasztó fogásokkal. Mivel a hely rendszerváltás utáni gyakorlatának megfelelően délben egy darab vendéget sem láttunk magunkon kívül, csak egy testetlen hang duruzsolt valahonnan, nem tudtuk az asztalokról kilesni, mi a kajadivat ott manapság. Kénytelenek voltunk az étlapra hagyatkozni, ami klasszikus komcsi éttermi és egészen eltérő – mondjuk mediterrános – beütésű fogások elegye volt.

Én a bátor eklektika jegyében előételnek tavaszi fiatal salátaleveleket kértem királyrákkal és aioli mártással. Az ék egyszerűségű fogás cirádás neve a kommunizmus végének étlapjait idézte, amikor a vadas marhát "egyben sült marha vöröhagymán pirított vegyes nyári sültzöldség-pürével és tejes-petrezselymes zsemlyegombóccal"-nak nevezték a lila zakós ősvállalkozók kábítása végett.

De még mielőtt megjött volna a ráksaláta, meglepetésnek kihoztak egy köszöntőfalatot. Ha a pincérünk nem halál komoly arccal teszi, azt hittem volna, hogy Uj Péter és Molnár B. Tamás akarnak éppen megtréfálni, és ott pukkadoznak valamelyik trónszerű faszék mögött. Ilyen gusztustalan margarinrózsát még annak idején, az igazi kommunizmusban sem láttam. Lehet, hogy nem is margarinból, hanem valami annál is undorítóbb, fehér, habos, íztelen tömítőanyagból volt, félúton a purhab és a régi hidegbüfék sonkatekercseit és rolóit megtöltő fehér habos genyó között. A mellé adott paprikás kiflinél felcsillant a szemem, mivel gyerekként ez volt a kedvenc ételem. Ez itt fáradt volt, mint Lázár János száz jobbágy megostorozása után, és olyan érzés volt beleharapni, mint egy porrongyba.

Ennyire durván még egyik Zsír és kommunizmus ebédünk sem indult, a várakozásaim így az egekbe szöktek.

A tavaszi fiatal salátalevelek királyrákkal és aioli mártással ehhez képest kiábrándulást hozott, ugyanis ha nem is hibátlan, de abszolúte ehető fogásnak bizonyult. Leginkább azért, mert elemi meglepetésemre friss, megfelelő méretű, ráadásul jól (=nem túlzottan) megsütött, ízes rák volt rajta. A levélzettel sem volt probléma, az aioli kissé markánsra sikerült, de az legyen a legnagyobb gond, ha túladagolják a fokhagymát. Ha el tudtak volna szakadni a magyar salátakoncepciótól, és a leveleket megforgatják egy kis olivaolajon-citromon, remek fogás lett volna, de így is elment.

A kontraszthatás kedvéért a figurázós előétel után zöldborsófőzeléket kértem tükörtojással. Ez az az étel, ami a legkönnyebben lebuktatja a komcsikonyhát. Egyetlen komcsiszakács sem tud ugyanis ellenállni a vastag, fullasztóan csirizes lisztpép és az örökké félkemény, fagyasztott borsószemek magnetikus vonzásának. Hát a mi szakácsunk a komcsiságban a jelek szerint minimum eljutott az LMP-ig. Mert ez meghökkenésemre nem oldschool liszfőzelék, hanem abszolúte ehető, néha kellemes étel volt, valahol félúton a régi iskola és a modern, könnyed, lisztmentes neofőzelékek között.

A tükörtojás meg olyan, mint egy tükörtojás, a nem halálra sütött, hanem folyósnak meghagyott fajtából. És ami a legbizarrabb, a borsó határozottan frissnek, nem mirelitnek tűnt.

Advertisement

Ekkor vallottuk be egymásnak Klág riporterrel, hogy verje meg az isten, de igazából jól érezzük magunkat. Ettől felszabadulva rendeltem be a spárgás-túrós rétest, ami jó ötletnek bizonyult, közepes, de továbbra sem kellemetlen megvalósításban. A spárga jól illett a túróhoz, de alig lehetett érezni az összhatásban, mert a töltelék íze túl markáns volt.

A Kárpátia kettős életet él. Miközben a turistákat 8900-as menüvel várja, a magyaroknak 1700-2000 forintért az egészen spéci környezetet nézve kifejezetten olcsó, és ami fura, ehető ebédmenüt kínál. Vagyis kínált, amikor mi voltunk, mert ez mégis csak egy próba volt. Érzelmes próba ráadásul, mert ez volt az utolsó közös bevetésünk Klág riporterrel, akit elszipkázott a Cinktől az Index.

És most jöjjön Klág Dávid ebédje:

A Kárpátia pont úgy néz ki belülről, ahogy elképzel az ember egy ilyen nevű éttermet kívülről: hatalmas, népiesen túldíszített hodály, amiben rajtunk kívül nagyjából öt vendég volt, de négyet ebből csak akkor láttunk, amikor körbesétáltunk a rendelés és az evés között, pedig fél kettőkor mentünk, nem reggel fél kilenckor.

A vicces az, hogy egyáltalán nem kellene, hogy ennyire üres legyen, mert mindegyikünk meglepetésére teljesen okés ebédmenüt lehet enni. A teljesen okés alatt nem a Főzelékfaló minőségét értem, hanem mondjuk azt a szintet, ami kettővel felette van.

A gyümölcsleves rettenetesen nézett ki, de nem volt lisztes, nem voltak benne szegfűszegek, azok a fura gyümölcsök benne pedig körték, aminek sokkal jobban örültem, mintha szottyadt meggyek vagy málló barackok lettek volna.

A hagymás rostélyos sem bakancstalp volt, hanem finom, jól ízesített, szaftos hús, a külsejétől a belsejéig könnyű volt vágni és rágni. A legbénább elem a hozzá adott újkrumpli volt, nem tudom, milyen kínzásokat kellett kiállniuk a kis krumplicskáknak, hogy szörnyű állagú, vasalatlan herére emlékeztető álburgonyák legyenek belőlük, amikre szörnyű érzés volt ráharapni. Díszítésnek kaptam egy ízre Worchester-szószból készült kenetet a hús mögé, bár anélkül is simán meg lehetett enni.

Advertisement

A desszert meg tényleg az volt, amit kértem, kompót eperből és rebarbarából. Ennyi pénzért nem gondoltam volna, hogy egy álparlamentben normális ebédet fogok kapni.