Mostantól így nevezem a magyar baloldal nyomorúságos betegségét, ha örül ennek az LMP-társelnök, ha nem. Közben óvatosan figyelem, ahogy röhög a markába a centrális erőtér.

Az a helyzet, hogy a Cinken két és fél nappal a sajnálatos események után is a Kálmán Olga–Schiffer András-afférról szeretnének olvasni a legtöbben. Szily elemzése rendre fel-felbukkan a legkattintottabb cuccok toplistájának a csúcsán péntek délben is, noha történt azóta sok minden, jelentek meg érdekes-színvonalas posztok bőséggel, és azok sem hevernek parlagon.

Advertisement

Mi ennek az oka? Már túl azon, hogy az egyik legnépszerűbb magyar televíziós személyiség – a korszakváltók ikonja – olyan messzire vetette a sulykot, hogy szabad szemel nem látni?

Szerintem az, hogy a magyar emberek nincsenek hozzászokva, hogy a politikában olyat mondjon valaki, amit nem várnak tőle. Ki vannak osztva a szerepek rég, nincs egy lélek, aki meglepetést tudna vagy akarna okozni. Sem Orbán Viktor, sem Gyurcsány Ferenc, sem Mesterházy Attila, sem senki. Plusz fel lehetne sorolni itt szinte az összes értelmiségit, véleménymegmondó újságírót, publicistát, politikai elemzőt.

Na most ennek a ki- és felosztásnak a következménye az április 6-ai választási eredmény. Mert miközben a fővélemények szinte semennyire sem rendeződtek át – gondoljatok bele, a Bajnai–Mesterházy összefogás és Gyurcsány bevonása a buliba dettó a híres entellektüelek szándékainak megfelelően zajlott –, az ország maga alaposan átrendeződött. Beleértve a választók sokaságának preferenciáit és az érdeklődését. A baloldali megmondók úgy viselkednek, mintha menet közben nem tűnt volna el az SZDSZ és az MDF, mintha nem duzzadt volna hatalmasra a Jobbik, mintha nem verték volna meg másodszor durván a csapataikat, és mintha az LMP-nek a szabad demokraták utódának kellene lennie. Pedig nem így van: a szabad demokraták utóda – ideológiailag – a Demokratikus Koalíció.

Advertisement

Azoknak a gondolatoknak, amelyeket a DK és a baloldali értelmiség képvisel, természetesen helye van a magyar közéletben. Akkora helye, amekkora az SZDSZ-nek volt 1994 és 2006 között. Rengeteg állításuk érvényes és fontos, szempontjaikat, érzéseiket tiszteletben kell tartani. Képviselnie is kell ezeket a politika megfelelő prominencseinek. Csakhogy mint azt már korábban is pedzegetni próbáltam, ez a jelenség nem tömeg-, hanem szubkulturális jelenség napjainkban.

Ez a körümény, karöltve a Jobbik izmosodásával, csodásan a kezére játszik Orbán Viktornak és a Fidesznek. A miniszterelnök már győzelmi beszédében is azt mondta – a nyomában ismételgetik ezt néhányan –, a választók nemet mondtak mindkét szélsőségre. Értsd: a jobb- és a baloldalira is. Nevetni és felháborodni is szabad ezen, de ha a parlamenti patkóra néztek, jól látszik, milyen egyszerűen illusztrálható a gondolatmenet. A Fidesz által megteremtett híres centrális erőteret – úgy rémlik, ennek szükségességéről valamelyik kötcsei balhéban beszélt először Orbán – két szinte egyforma folt keretezi. Egyformák, és nem túl nagyok. Mármost, ha a liberális baloldal nem ébred rá, hogy az Orbán által elé hajított gumicsontokat marcangolja – tudom, hogy sokak számára sértő, hogy a történelem manipulálását így nevezem, de mit tehetnék –, akkor soha nem jön ki a Fidesz utcájából.

Schiffer András felismerte a csapdát. Bajnai Gordon úgyszintén. Tudják, hogy semmi nem mehet úgy tovább, ahogy eddig ment. Hogy muszáj meglepetést okozniuk valahogyan. Akár meggyőződésből, akár taktikai okokból, egyre megy. A többiek, minden jel szerint, kurvára nem ismerték fel. Hogy baj ez, vagy sem, mindenki eldöntheti önszájíze szerint.

Mondjuk az még érdekes ezen felül is, hogy ez a centrális izé a sztori vége-e, vagy az jön, amiről a Véleményvezér írt. Eszerint Orbán lelki szemei előtt a lengyel példa lebeg, ahol a baloldal már nem is létezik, és a Donald Tusk-féle jobbos főerő a haza és Európa bölcsét alakíthatja, szemben radikális ellenfeleivel. Benne a hatalomban, hosszú-hosszú ideje, hosszú-hosszú ideig. Hát, ez sincs kizárva, ahogy elnézem, mi zajlik itt mostanában.

Fotó: Kovács Attila/MTI