Sokáig alig ittam sört, nem volt hozzá sem időm, sem kedvem. Nem lehet inni nap mint nap, reggeltől estig. A 90-es évek közepén pedig rászoktam a borra, és az a világ épp elég színes volt, hogy lefoglalja a kapacitásaimat. Ám az utóbbi években egy csomó minden megváltozott.

Szinte mindenki sörrel kezd, adja ez magát kamaszkorban. Nem túl drága, jó ideig el lehet vele lenni anélkül, hogy brutálisan berúgnánk, és versenyezni is klassz. Nekem például tizenhárom üveg volt a rekordom, déltől késő estig, egy másik alkalommal meg a nevickei vár alatt – csehet csapoltak, ritkaságszámba ment ez mifelénk – Rudesko barátommal fejenként tíz korsónyit passzíroztunk be a szervezetünkbe. Kb. négykézláb jöttünk el akkor.

Advertisement

Ma már elképzelhetetlen mennyiségek, holott sehol sem voltak a Somogyi Tóth Sándor által megénekelt huszonegy egységhez képest.

Még a kilencvenes évek Magyarországán is hajtottam arra, hogy minél többfélét próbáljak ki, ha hiszitek, ha nem, simán éreztem a differenciát egy zöld és egy piros Holsten, vagy egy Kapsreiter és egy Dreher között, a remek Radhostról vagy a szuper Faxéról már nem is beszélve. Amikor megjelentek a britek – a John Bullokban és egyebütt –, még érdekelt voltam, bírtam is őket, ám nem sokkal később kiütéssel győzött a bor.

Ennek következtében hamarosan elkezdtem majd minden sört egyformának látni.

Ráadásul egyre szilárduló meggyőződésemmé vált, hogy Magyarországon mindent túl hidegen és túl sok szénsavval csapolnak. És ami túl hideg és túl szénsavas, annak nincs íze. A poén az, hogy az önmagát az ipari sörökkel szemben megfogalmazó kézműves mozgalom is azt állítja – nem beszéltünk össze, úgy értem, nem tőlük loptam laikus következtetéseimet –, hogy az a sör nem sör, ami szobahőmérsékleten képtelen helytállni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy 22 fokosan vedelem a Távoli Galaxist vagy a Fóti Zwicklt, de hogy nem a négyfokos hűtőből szedem ki, az megint egyszer fix.

Advertisement

A sör úgy tért vissza hozzám – vagy én őhozzá –, hogy szinte észre sem vettem. A kézművessör-forradalom engem évekkel később fogott meg csak, mint azokat, akik fogékonyabbak voltak rá, vagy gyakrabban járnak Amerikában, esetleg az Akácfa utcában. Ráadásul a hazai eredmények akkor sem nyűgöztek le egyből, amikor a szakértők már rajongtak értük, csalódásba torkollottak a kóstolásaim, ivásaim nemegyszer. Hamarosan azonban szerencsére azok a tételek is megjelentek, amelyek már nemcsak különlegeseknek, másmilyennek bizonyultak, hanem megbízhatóaknak is.

Innen csak egy lépés volt, hogy tavaly karácsony környékén egy magyar sört válasszak az év borává kis privát listámon.

A következő lépés az lett, hogy elkezdtem keresni azt a szimpla világost, ami a maga egyszerűségében is képes tökéletes lenni. Olyannak mutatkozni, amilyennek mondjuk azokat a gyönyörűségeket képzeli el az ember, amiket a Sörgyári capriccióban vagy a Szeszélyes nyárban isznak. Amiket – egyáltalán nem mellesleg – Csehországban sem nagyon sikerül megtalálnom mostanában, mert ott is túl hideg és túl szénsavas az anyag egy ideje. Igaz, sörgyárakig még nem jutottam, és mulyaságból legutóbb, tavaly ősszel sem adódott olyan helyre beülnöm, ahol tartályosat csapoltak volna.

Ezen a hétvégén Münchenben kísérleteztem. Még az út előtt mondta Szily – az IPA-k, APA-k és társaik, illetve általában a komló halálos ellensége –, hogy nézzek utána, ott, az igazi sörök hazájában is megy-e ez a kézműves buziskodás, és ha igen, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy konkrétan vége a világnak.

A hír alapjában véve az, hogy megyeget. A hír második része, hogy a mozgalom egyik kiemelt helyszínére, a Tap House-ba nem jutottam el, későn vettem észre, hogy vasárnap zárva tart.

A hír harmadik része ennél érdekesebb. Sem az Ayinger am Platzlban (a közvélekedés szerint az egyik legjobb tradicionális sörözö a városban), sem az Augustiner Kellerben (a világ legnagyobb sörkertje, ilyenformán turistabolondító is, de nem hagyhattam ki, megérte azt az órát, látványos nagyon) nem kaptam olyat (sem Hellesben, sem Dunkelben), amitől elégedetten azt mondhattam volna, hagyjuk a faxnit, az egyszerű is nagyszerű.

Advertisement

Úgyhogy a tökéletes világos nem is lett meg. Már megint rá kellett jönnöm – inkább most nyert szavakba önthető formát ez –, hogy a világos sör pont olyan értelmetlen, mint a rántott hús. Mindenki szereti, de szinte sehol nem kapni belőle igazán jót. Pedig ami egyszerű, az is lehetne vagány. Csak több lélek kéne bele, sokkal több.

A tökéletes sör viszont meglett. A tökéletes sört a Schneider Weisse készítette el nekem, és a Marienplatz melletti Brauhausban szolgálták fel kemény kötésű asszonyok.

A tökéletes sört úgy hívják, hogy Schneider Weisse Tap 5 Meine Hopfenweisse, búzából erjesztik őt is, mint mindent ezeknél, nagyobb mennyiségű bajor komló hozzáadásával. A sörház másfél száz éves, de a Tap 5 már az újabb nemzetközi trendeknek köszönheti létrejöttét. Lényegében egy búza IPA ez, ezzel együtt ugyanúgy megfelel a híres tisztasági törvény előírásainak, tehát semmilyen idegen anyagot nem tartalmaz. Szűretlenül csapolják, meg is látszik rajta, a habjából várat lehetne építeni, az illata gazdag, harapható, olyan sűrű, szénsava finom, összességében üde, és úgy csúszik, hogy csak na. Erre oda is kell figyelni, tekintettel a 8,2-es, de a legkevésbé sem kitüremkedő alkoholra.

Advertisement

Az igazsághoz tartozik, hogy a Tap 6 Aventinus is majdnem olyan fasza, mint a tökéletes sör. Késő este, amikor visszamentünk még egy körre, hogy eldöntsem a kérdést, mindkettőből kértem, paraszthajszálon múlott. És ezt a Tap 6-ost, úgy nézem, palackosan lehet is kapni a Sörspecialistánál.

Előtanulmányokat egyébként nem végeztem, különben tudhattam volna innen, mire számíthatok. De talán jobb is így. A meglepetés ereje általában hozzátesz az élményhez.

Viszont a tökéletes világos sört még mindig keresem. Bízom benne, hogy meg fogom találni. Végül is ettem már olyan rántott húst – Bécsben, a másik, nem a belvárosi Plachuttánál –, ami több nyelven énekelt nekem, és így egyáltalán nem volt értelmetlen.