Egészen mostanáig nem olvastam semmit Khaled Hosseinitől, és több száz oldalon keresztül úgy éreztem, hogy ez súlyos hiba volt. Aztán a végére, nagyjából a könyv utolsó negyedére kicsit elfáradtam. Az És a hegyek visszhangozzák c. műről beszélek, de ezt látjátok úgyis.

Főképpen az van, hogy ez a pasas nagyon tud írni. Annyira, hogy viszik a népek a dolgait, mint a cukrot, amelyek ennélfogva a különböző toplisták tetején kötnek ki egyre-másra. Ez persze önmagában nem nagy szám, elképesztően ostoba szerzők fantáziátlan férceit is szénné silabizálják, Hosseini azonban úgy ír, hogy azt a magamfajta finom lelkű – bár néhanap cinikus – entellektüelek is kénytelenek megsüvegelni. Carlos Ruiz Zafon, az elmúlt évek másik nagy felfedezettje jutott róla eszembe.

Egészséges, erős és szép mondatokból állnak össze az izgalmas és érzelmi feszültséggel teli történetek, kanyarognak oda-vissza és keresztül-kasul az évtizedeken át, a karakterek élnek, főhösöknek tűnő figurákból mellékszereplők lesznek, és fordítva, és ott van végig az a mocskos és gyalázatos történelem is. De nem úgy csodálkozik rá az olvasó Afganisztánra, mint egy képeskönyvre, hogy nahát, milyen érdekesek, egzotikusak és távoliak ezek ott Ázsia legsötétebb mélyén. Hanem ellenkezőleg: közel jön minden, sokkal közelebb, mint gondolnátok.

Valahogy így. Mondom, a végére kicsit sok lett a csűrcsavarozásból és a körmönfonásból, de ezzel együtt is, sose kelljen kevésbé érdekes és súlyos ötszáz oldalon végigrohannom. Hiszen lassítani nem nagyon volt mód, vitt magával a sztori, mintha fizetnék érte.

Olvassatok mindennap!