14:21-kor hív Borisz (13), hogy az előbb szállt le a 91-esről, és valahogy kiejtette a zsebéből a diákigazolványát a havi bérlettel együtt.

“Az én fiam!” – gondolom büszkén, de a telefonba annyit mondok, ne szontyolodjon még el, gyorsan felhívom a BKK-t, hátha tudnak segíteni. Ha egészen őszinte akarok lenni, kicsit olyannak érzem a jelenetet, mint a filmekben, amikor a fickónak leharapta a cápa az altestét, ott fekszik a fedélzeten, a haverja meg a kezét szorogatva azt mondja neki, “Fel a fejjel, Mikkelsen, fogunk mi még együtt golfozni!”

14:24

Elérem a BKK ügyfélszolgálatát. Kedves nő jelentkezik, elmondom neki a sztorit, hogy hol-mikor szállt le a gyerek. Negyedóra, és visszahív. “Aha, előbb hív vissza Jézus, hogy nem látja a fogadóbizottságot” – gondolom magamban, de kifelé nem mutatom.

14:39

Visszahív ugyanaz a BKK-s diszpécser. (Eskü, hogy pont negyedóra múlva, a telefonom adatai alapján írom a jegyzőkönyvet.) Megvan a cucc, a BPO-314-es buszon van az igazolvány, Tóth Zsolt vezeti, aki 15:12-kor fog befutni a Nyugati téri végállomásra, majd rövid pihenő után 15:59-kor indul tovább onnan. Már jobban hiszek, mint Semjén Zsolt az üregi nyúl feltámadásában.

15:49

Rogán Cecília könnyeire, elkésem, ébredek föl a gépem előtt, majd rohanok a motorhoz.

15:58

A Nyugati téren megtalálom a buszomat. Integetek, az Ember Akit Tóth Zsoltnak Nézek, fölenged, elmondom, én vagyok a diákigazolványos fiú apja, mire mondja, hogy á, tudom, de a kolléga már elment, és elvitte magával a garázsba a diákot. Lehervad a mosoly az arcomról, de egyszer csak látom, a mellzsebéből egy diákigazolványt húz elő. “Egy poént megért” – mondja vigyorogva. Lelkesen egyetértek vele. Meg akartam kérdezni tőle, hogy hogy szerezte meg a bérletet. Felhívták a központból, ő bemondta, az utasok megtalálták? De ilyesmire sajnos nincs idő, mert mennie kell.

Tanulság nincsen, de annyira jó lett a kedvem, hogy vettem egy nagy adag csontkukacot és egy adag közepes gilisztát, ki tudja, mit hoz a hétvége.

(A képen az a busz látható.)