Most elmesélek nektek egy lírai történetet arról, hogy hogyan nem lettem öltönyös ember.

1.

Álltunk a kenyérsorban, a fűtőház mellett, a kisbolt eresze alatt, csöpögött az eső, szomorkodtunk, hogy nem lehet focizni. Szokás szerint fogalmunk sem volt, mikor jön végre a kenyeresautó. Unatkoztunk, pislogtunk, bizakodtunk, hátha eláll, kisüt végre a nap. Legalább egy pakli kártyát hozhattunk volna, durákozhatnánk vagy hetesezhetnénk. De nem hoztunk. Ez igazi cájgnadrág, mondta mellettünk Jóska bácsi. Dehogy az, mondta az öreg Sándor. Béla bátyám kontrázott: tényleg, ez neked cájg? Nekem volt cájgnadrágom több, amikor még a fermán dolgoztam, az mindent kibírt, évekig nem kelletett másik. Ennek megrántom a szárát, és leszakad rólad. Jóska bácsi ideges lett. Ez igazi cájg, ha mondom, nézzétek, három évvel ezelőtt hozta a vejem, azóta hordom, és még csak el se vékonyodott. Nem cájg, mondta Sándor és Béla. Egyszerre. De cájg, mondta Jóska bácsi. Nem cájg. De cájg. Nevettünk, halkan, óvatosan. Igazi Lee, mondtuk. Igazi Wrangler. Igazi Levi's. Lee-cájg. Wrangler-cájg. Levi's-cájg. Aztán megjött a kenyeresautó. Hat fekete vályog, és még egy fehér, 38 kopejkáért.

2.

A lakótelep az 1970-es nagy árvíz után épült a kertünk végében. Május közepe táján bolondult meg akkor a Tisza Técsőn. Még csak négyéves voltam, de szinte mindenre emlékszem. Lehetett tudni, hogy jönni fog a víz, apám és nagyanyám nagy faládákban vitték fel a malacokat a verandára. Én valahogy kikeverdem a ház elé, a főutcán laktunk, a felsővégen. Előbb az árokban kezdett el jönni, lassan, barnán hömpölygött, anyám kirohant, felkapott, bevitt. Nem sokkal később szemben, három-négyszáz méterre tőlünk átszakadt a gát, apám egy szál gatyában ment kinyitni a nagykaput, hogy ne döntse be a sodrás. A víz lefelé folyik, félméteres ha volt mifelénk, három-négy lépcsőfokig ért a hatból, a házba nem jött be szerencsére. Azt mondták, az alsóvégen és a vásártéren háromméteres is volt. Könyököltem az ablakban éjjel, néztem, ahogy mennek a katonák, nagy teherautókkal, kétéltű páncélosokkal. Izgalmas, félelmetes volt, hallgattam, ahogy reccsennek-placcsannak a vályogházak. Rengeteg ház összedőlt a városban, nekem meg reggelre becsipásodott, összeragadt a szemem, kötőhártya-gyulladásom lett.

3.

A város első lakótelepét nyolclakásos, kétszintes házakból építették, azelőtt földek voltak ott, magántulajdonúak, szántók és gyümölcsösök, egy kis almáskertje is a nagyanyámnak. Ezeket elvették, hogy fizettek-e értük kompenzációt, vagy vitték, mert vihették, nem tudom. A házak közt üres-füves terek maradtak, volt hol focizni tavasztól őszig. Letettünk két-két pulóvert, megvolt a kapu. Nem voltam valami jó, szerencse, hogy ötödik környékén ráéreztem a pingpongra, az elég faszán ment később. A lakótelephez fűtőházat is építettek, hatalmas, harminc méter magas, villámhárítós vaskéménnyel. Szénnel fűtöttek, vastag-fekete füstöt okádott a kémény, ha nehéz volt az idő, és északi a szél, lenyomta az erős téli szagokat. Épültek új élelmiszerboltok is, az egyik közel a fűtőházhoz, ásványvizet, halkonzervet, száraztésztát mindig lehetett kapni. De kenyeret csak délelőtt.

4.

A hetvenes években mindenki kenyérrel etette a disznót. Anyámék talán ellenálltak egy ideig, talán nem, a fene sem emlékszik már , de hogy furdalta őket a lelkiismeret, az biztos, hiszen alaposan megpróbálták őket a második háború utáni idők. Három évtizeddel később már másképpen volt minden: az embereknek volt munkájuk, fizetésük, új házuk, a hátsó udvarban állatok, és a takarmány többe került, mint a fekete vályogkenyér. Tizenhat kopejkáért adtak egyet, és bár jegyrendszer nem volt, egy ember csak hatot vihetett, volt egy ilyen nem hivatalos szabály. A négy kopejkát soha nem adta vissza a boltos a rubelből, eltette magának. Mindig reggel-délelőtt hozták a kenyeret, hogy pontosan mikor jön az autó, nem lehetett tudni, befuthatott nyolckor, elhúzhatta délig is.

5.

Ezzel telt több nyaram. Reggel felkeltem, ettem valamit, fogtam a táskát, lesétáltam a bolthoz. A táskát letettem a fal mellé, volt ott már néhány, sorba rakva, és mehettünk focizni a többiekkel. Volt kivel, vakációban ez volt a napi feladata minden korombeli kölyöknek – meg a legtöbb nyugdíjasnak is – az egész felsővégen. Gondolom, az alsóvégen is, ott sem igen történhettek másképpen a dolgok, ugyanabban a világban éltünk mindannyian. Ha meghallottuk, hogy jön a kenyeresautó, rohantunk a táskákhoz, nehogy a később érkezett táskák gyorsabban eszmélő tulajdonosai elénk furakodjanak. Vita, tülekedés, veszekedés mindig előfordult, olyan sor nem volt a hetvenes években, hogy valaki ne érezte volna egyenlőbbnek magát minden más egyenlőnél. Hány ládával hoztak ma, kérdezgették az emberek az elöl állókat, nyolcat, akkor jó, jut mindenkinek. Hogy micsoda, csak négyet, megbolondultak ezek, hát mit adok ma a disznónak?

6.

Nem lehet mindig focizni, néha azt is megunja az ember. Volt, hogy csak úgy füleltünk, miről beszélnek az öregek. Mit mesélnek a lágerről, mondjuk. Hogy hogy szedték össze a magyar férfiakat negyvennégy novemberében, hogy vitték el őket Szolyvára, onnan Szamborba, Szibériába. Hogy hogy jöttek vissza, ha visszajöttek egyáltalán. Nekem csak Mészáros nagyapám jött vissza, betegen, negyvenkilósan, Gazda nagyapám meghalt már Szamborban, odafelé. Igen, így mondták nálunk, hogy láger, ezt ti úgy ismeritek, hogy málenkij robot. Lehet, emiatt is nem voltam hajlandó úttörőtáborba menni soha, mert azt meg úgy mondták, hogy pionírláger. De erről a lágerügyről csak halkan és óvatosan volt szabad beszélni. Úgyhogy inkább másról beszéltek az öregek. A földről, a futballról, arról, ki hogy van, meg hogy ki halt meg. Amikor M. fogadásból felmászott a fűtőház kéményére – nem mered, röhögtek a többiek, dehogy nem, mondta M., mibe fogadunk, egy rubelbe –, összeszaladtak az öregek, kinek a fia ez a bolond kölyök, szörnyülködtek. M. a feléig jutott, lassan, komótosan kapaszkodott-lépegetett a fokokon. Nyugodt volt, magabiztos, ki sem néztük volna belőle. Körülnézett, lemászott, eltette a rubelt.

7.

Amikor én kisgyermek voltam, akkora szimbóluma volt az életnek, a világmindenségnek meg mindennek egy farmernadrág, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Oké, számoljunk úgy, hogy elképzelitek, és azt beszorozzátok tízzel. Tudom, hogy Magyarországon is fontos volt a farmer, tisztában vagyok vele, csakhogy nálunk ráadásul nem lehetett venni ilyet a boltban, és az iskolában is inkább tiltották, vagy ha nagyon nem volt mit tenni, tűrték. Aki dzsinzinadrágban jön holnap, hazaküldöm, mondta az igazgatóhelyettes mindig, és néha be is váltotta a fenyegetést. Iszonyú elnyomás alatt éltünk a brezsnyevi Szovjetunióban! Nagyobb baj volt, hogy apám sem szerette ezeket a kék csodákat – azt mondta, farmerban a huligánok járnak, belőlem pedig öltönyös embert fog faragni, hogy sose kelljen olyan keményen dolgoznom, ládákat, zsákokat cipelnem, mint neki –, így évekig csak sóvárogva néztem a sok Lee-t, Levi'st, Wranglert, Super Rifle-t, Lee Coopert, Jordan'st. 1978 után a Trappereket is. Ismertünk legalább húsz-harminc márkát, számon tartottuk őket, akárcsak a legjobb rockegyütteseket. Voltak nagyon menők-márkásak és kevésbé igaziak – akiknek csak River Blue jutott, azokat a farmertelenek is kinevették –, igen, épp az igaziság volt a legfontosabb. Az igaziakat Magyarból hozták az emberek, maguknak is, eladásra is.

8.

1982-ben jártam először Magyarországon – erről többször írtam már, és fogok is még –, két hetet töltöttem Hajdúszoboszlón. Tizenhat éves voltam, még mindig farmer nélkül. De akkor valahogy sikerült meggyőznöm apámat – anyám is segíthetett ebben –, hogy muszáj venniük nekem egyet. Majdnem mindegy, milyet, csak ne River Blue legyen. A Levi's drága lett vona, 980 forint – hatvan rubel, apám fizetésének a harmada –, maradt a Trapper, 600 alatt hozzá lehetett jutni. Elégedett voltam, sőt boldog. Klasszul kopott – de nem kopott el. Két évig hordtam, minden nap, az érettségi és a felvételi vizsgákat leszámítva. Aztán a katonaság utolsó napjaiban, az egyetlen lepeli kimenőm alkalmából – az egy kisváros Minszk és Vityebszk közt félúton – medöbbenve vettem észre, hogy van a boltban farmer: Fus márkájú, Máltán készítették. Lecsapam rá azonnal. Az első Levi'st a nyolcvanas évek végén vásároltam Budapesten, azóta nem viselek mást. Ebből a szempontból – nem kizárt, hogy más szempontokból is, de most nem erről van szó – élő anakronizmus vagyok. Annyi változott, hogy közel húsz éve nem kéket veszek, hanem feketét. Lehet, hogy ha apám nem akarja annyira, hogy öltönyös ember legyek, minden másképpen alakul? Mondjuk az igaz, hogy ládákat-zsákokat így sem cipelek. Viszont végre tényleg utána kéne néznem, hogy milyen egy igazi cájgnadrág. Azóta sem tudom, hogy Jóska bácsinak vagy Béla bátyáméknak volt igazuk.