A magyar miniszterelnök a második kétharmad alapján minden jel szerint azt hiszi, hogy mindent megtehet. Nemcsak az ellenfeleivel, hanem a saját támogatóival és híveivel is.

Még Nobel-díjas írónk Szent István-rendjének meglepő híre környékén kezdtem írni egy posztot azzal a címmel, hogy Kit hekkkelt meg Orbán Viktor a Kertész Imre-kitüntetéssel?, de különféle torlódások miatt nem volt időm befejezni. Aztán teltek-múltak a napok, és már nem igazán lett volna értelme konkrétan erről okoskodni. A szövegem kifutása egyébként olyasmi lett volna, hogy Kertész biztosan nem az az ember, akiből bohócot lehet csinálni – különböző világok vannak, az övének már köze nincs a pártpolitikai hülyeségekhez –, hanem ezzel a húzással egyszerre vezették meg a fideszes fiúk a saját fafejűiket és ádázabb ellenfeleiket.

Amint az a reakciók máig fel-feltörő sokaságából ki is derült: az elszánt jobbosok és a harcos balosok sem tudtak mit kezdeni az üggyel, bár úgy tűnt, előbbiek tán békésebben napirendre tértek a fejlemények felett. Nyilván nem véletlenül: a Miniszterelnök Úr bölcs ember, ezt számtalanszor bebizonyította, csak tudja ezúttal is, hogy mit csinál, nemde?

Igen, nincs érdekesebb kérdés napjainkban a magyar belpolitikában annál, mint hogy ez stimmel-e. Hogy tudja-e Orbán Viktor, hogy mit csinál, és hogy helyesen méri-e fel az erejét.

Van egy sor más lépése is, amelyek alapján elmorfondírozhatunk ezen. Egészen más síkon ide tartozik az Orbán–Simicska-affér is, amelynek tétje – a közvélekedéssel ellentétben – nem az, hogy a miniszterelnök ezentúl saját két kis kezével fölözi-e le az adódó hasznokat a korábbi szobatársai helyett. Inkább az, hogy képes-e népes csapattá dagasztani a baráti oligarchák körét, egyensúlyban tartva őket, kihasználva energiáikat. Igen, valahogy úgy, ahogy azt Vlagyimir Putyin csinálta a jelcini vodkakapitalista borzadály-kupleráj után.

Advertisement

A baloldal brutális kudarcaiból, a Jobbik megerősödéséből és a rezsicsökkentéses-bankelszámoltatásos csodafegyverek hatékonyságából a Fidesz örökös első embere azt kézenfekvő következtetést vonhatta le, hogy Magyarországon megszűnt a kétpólusú politikai rendszer. Előfordult ilyen másutt is, nincs megírva sehol, hogy a bal-jobb felosztásnak az idők végezetéig léteznie kell. Ennek a helyére kerül a híres centrális erőtér. A közepén ott a hatalmas Fidesz, és két oldalról – egymást is gyengítve – piszkálgatja őt a bal maradéka meg a radikáljobb. Mi lehet ennél kellemesebb egy kormányerő számára?

Hallottam már olyat is, hogy ha ez így megy tovább, Orbánék kihívója nem a DK–Együtt-PM–MSZP lesz legközelebb, hanem a Jobbik. Ez az, amit nemcsak én nem hiszek, de Orbán Viktor sem. Meggyőződésem, hogy ennek a radikalizmusnak nincs – nem lehet – több tartaléka, 2010 és 2014 volt a teljesítmény maximuma. Ez is sok, de nincs konstelláció, amiben a hatalomra kerüléshez elegendő lenne. A 22-es csapdája ez a Jobbik számára – mindannyiunk szerencséjére –: ha több szavazót szeretnének, barátságosabbnak kellene lenniük, ha barátságosabbra váltanak, meglévő rajongóikat veszítik el. Hogy Orbán is így sejti, azt egyebek közt a Kertész Imre-dolog is bizonyítja.

Majdnem hozzátettem, hogy Zoltai Gusztáv kormánytanácsadóvá szervezése is, de ez nem lett volna pontos. A Mazsihisz ügyvezetőjének behúzása elsősorban mást jelent. Azt tudniillik, hogy mégis túl vagyunk már a több, mint kormányváltáson, az igazi rendszerváltáson, a fülkeforradalmon. Hogy most már a mi pártunk a párt – ahol mindenki elfér. Hogy harcias-radikális ellenfelünk volt – izé, munkásőr is? –, nem számít, megtért, nekünk dolgozik, a mi emberünk. Ha háromperakárhányas volt (mint Tasnádi László államtitkár), vagy ha MSZMP-tag (mint annyian), az sem lényeges. A mi emberünk mindenki és bárki lehet. Nézzétek csak: hát nem is érdemes már más emberének lenni!

Aki nincs ellenünk, az velünk van, oszt jó napot.

És itt felsorolhatnék még egy csomó grandiózus, hosszú távú vállalkozást is, amikbe kész beleugrani a miniszterelnök. A teljesség igénye nélkül: az olimpiától a demográfiai fogyamagyar-dráma megfordításán (!), a médiazabolázáson át addig, hogy hogyan szabadítsuk meg a magyar embereket az alkoholizmus mételyétől. Úgy sejtitek, hogy a nemzeti italboltok csak arról szólhatnak, hogy a mieinké legyen a pénz? A fenét. Legfeljebb: is. Vessünk véget a hajnali kőműves-actimelezésnek egyszer s mindenkorra!

Orbán Viktornak küldetése van, higgyétek el nekem.

Itt lesz igaza Gyurcsány Ferenc politikai elemzőnek – azért említem őt, mert utoljára tőle hallottam ezt így –, aki úgy sejti: simán benne van a rendszerben az orbáni konszolidáció. Kompetens, kvalitásos és jól szervezett ellenzék híján ezt csak egy totális gazdasági-szociális összeomlás akadályozhatná meg. Nem valami mókás kilátások, azt mondjátok?

Van azonban még valami. Az, amit a szöveg eleje környékén pedzegettem. Hogy jól méri-e fel a saját erejét Orbán Viktor. Mármint a rendszeren belül. Gőzöm sincs, majd kiderül.

Advertisement

Arról pedig, hogy ha igen, akkor milyen lesz Magyarország négy/nyolc/tizenkét év múlva, máskor beszélgessünk. Szép téma az is.

Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI