Persze sírni sem. Igazából az lenne jó, ha nem kellene tudnom róla semmit. Tényleg semmit.

Írtam már ilyen futballtörténeti posztot ide a Cinkre, még a világbajnokság előtt, és bár az inkább nemzetközi volt, teljesen nem volt megkerülhető benne a magyar szál. Úgyhogy lejöhetett abból is a tragikum: az 1978-as, az 1982-es és az 1986-os vb-k tragikuma.

De azokra legalább kijutottunk: 78-ban pl. a szovjetek, 86-ban a hollandok kárára. Pedig az volt az az időszak, amikor már meg lehetett írni a lötyögés a semmibe témájú riportot. Amikor már nyílt az olló – azaz egyre szélesebb lett a szakadék – a magyaros balfaszkodás és a sarjadzó szórakoztatóipari profizmus között.

Advertisement

Az volt az az időszak, egy évtizedet egybemosva, amikor még KEK-döntőbe tudott jutni a Ferencváros – hogy ott 3-0-ára kikapjon a Dinamo Kijevtől, őrült letargiába taszítva a kárpátaljai magyarok közösségét –, és 4-et bírt lőni az MTK a Tbiliszinek, meg 7-et az Újpest a Linznek. Másfelől viszont 5-öt kaptunk Magdeburgban, meg 3-at Bulgáriában a Marek Sztanke Dimitrovtól. Ennek az időszaknak kb. a Videoton UEFA Kupa-döntőjével és Irapuatóval fellegzett be.

Kis híján harminc évvel ezelőtt. Azóta semmi. Mondhatnátok, hogy volt BL- és Európa Liga-csoportkör is – de csak véletlenül, ezek a rendszer hibáinak, nem a mi erényeinknek, akarásunknak, tudásunknak, fejlődésünknek voltak a következményei.

Ez az egész, amit mostanában magyar labdarúgásnak szokás nevezni – valami fura eufemisztikus újbeszélés miatt – a világon semmi értelme. Ez a dolog valójában nem létezik. Úgy tesz, mintha létezne, de ez nem igaz. Ez hazugság.

Advertisement

Jó ideje nem figyelem ezt folyamatosan és odaadóan, nem bírálom, nem elemzem, nem izgatom fel magam vele. Nem búslakodom. Ami nincs, azzal nem kell foglalkozni, akkor sem, ha azt állítják, hogy van. A poénokkal sem, amiket a kárára ellőnek.

Minek?

Egyszerű: aminek nincs tétje, potenciálja, az hülyeség. Az a sok milliárd forint, amit elköltenek egy nem létező valamire, szintén hülyeség. A pénz nem legitimál semmit.

Márpedig szomorkodni-szórakozni olyasmin lehet, ami nem hülyeség. Ennyi: konkrétan kizárt, hogy egy 1-2 bármilyen módon és mértékben kacajra késztessen, vagy hogy könnyeket csaljon a szemembe. Mondhatjátok, hogy akkor miért írtam meg mégis ezt a szöveget?

Azért, hogy tényleg lezárjam ezt utoljára. Aminek vége, és nem érdemel folytatást, annak legyen vége. Rögzítsük, hogy más kultúra ez, és hiányoznak a pontok, ahol találkozhatnánk. Különben is, annyi minden van még a világon. Csak körül kell nézni.

Fotó: Illyés Tibor/MTI