Amikor az egyik barátom mesélt az Egy lány belép a bárba című könyv koncepciójáról, nem tudtam hova lenni a gyönyörűségtől! Egy új erotikus regény a régi kaland-játék-kockázat könyvek mintájára? Ez csak is olyan rossz lehet, hogy az már jó, gondoltam!

Kaland-játék-kockázat

Az én gyerekkori Nagy Western Élményemet oly sok emberrel ellentétben nem a Winnetou-könyvek hozták meg – őszintén szólva halálosan untam a túlhype-olt indián és fehér haverja kalandjait –, de átrágtam magam rajtuk apám kedvéért. Viszont volt egy vékony kis fekete kötetem, A rettegés városa, egy Jack O'Brian nevű férfi írta, és ez volt eddig életem első – és egyetlen – lapozgatós játékkönyve. Ha százszor nem olvastam végig, egyszer sem. Hányszor haltam meg, miközben éreztem, ahogy egy vadászpuska sörétjei kitépnek egy darabot a tüdőmből!

Aztán ahogy belemerülhettem volna a kalandjátékok sztereotíp világába – ápolatlan, csúnya geekek ülnek egy nagy szabálykönyv és mindenféle kártyák előtt, és kitalált történetekben vesznek részt egy kitalált világban –, beköszöntött a szélessávú internet kora, és a lapozgatást meg a kockadobást felváltotta a kattingatás. De talán jobb is így – én megtanultam angolul, életem egyetlen KJK könyve pedig örökre megmarad emléknek.

Aki amúgy nem ismerné a műfajt: van egy karaktered, akinek vannak számokkal meghatározott tulajdonságai, olvasod a történetet, és a folytatást vagy kockadobással, vagy a saját döntésed alapján határozod meg. Ha harcolnál az indiánokkal, lapozz a 34. oldalra, ha elmenekülnél, a 239.-re.

Advertisement

Szóval, egyből régi szép emlékek sora tette könnyfátyolossá a szemem, amint meghalottam, hogy újra a kezembe vehetek egy ilyen könyvet. Az, hogy egy nőknek készült "interaktív erotikus regénnyel" lesz dolgom, úgy hittem, garantálja a humort.

Elélvezel – vagy így, vagy úgy

A történet pofonegyszerűen kezdődik, és végig az is marad. A főszereplő – ezek vagyunk mi, de képtelen vagyok első személyben hivatkozni rá végig, ezért elneveztem Párducnak – elmegy egy bárba, ahol mindenféle sablonférfi próbálja levarázsolni a bugyiját. Ez egyébként egy lila tanga – pedig a kötet első kérdése, hogy milyen alsóneműt választunk neki. Hiába akartam, hogy kitágult nagyibugyiban vesse bele magát az éjszakába, a négyféle választás csak illúzió, akármit szeretne az ember, a végén marad a tanga. Semmi értelme az első pár oldalnak.

Hamar rájön az ember, hogy a kaland-játék-kockázat hármasból a játék abszolút kiesik, mert se dobókockára, se tulajdonságpontokra nem lesz szükség. Ahogy egyre több és több légyottra kerül sor kiderül, kockázat sincs nagyon. Egyrészt minden aktusnál kínosan ügyel az író, hogy legyen kéznél óvszer – ez kiábrándító –, másrészt az igazán bevállalós dolgokat úgysem csinálhatja meg Párduc. Ha túl messzire menne, a narrátor, mint valami angolkisasszony, rápirít, hogy mégis mit képzel magáról. Megint pár értelmetlen lehetőség. De nem is az extrém helyzetek, a fölöslegesen feldobott labdák és a tulajdonságpontok hiányoznak igazán, hanem az igazi interaktivitás.

Na neee! Megbolondultál??? Ki van zárva! Szégyelld magad! Azonnal sipirc a 138. oldalra!

Csak azt dönthetjük el, hogy melyik sztereotíp férfiállattal óhajtjuk összehozni egy sablonos történet keretében a főhősnőt. Mert Párducunk természetesen mindenkinek bejön, úgyhogy lehet itt szusizás a szadomazo milliárdossal, átöltözés az angyalarcú, szűz pultosfiú lakásán, esetleg aktsorozat a menő divatfotóssal. De ezen kívül semmi fontosba nincs beleszólásunk. Az egész olyan, mint valami novelláskötet, van benne hat-hét történetszál, amelyek között van némi átfedés, de inkább olyan, mintha csak összekeveredtek volna a fejezetek. Az aktust követhetjük, de nem szólhatunk bele.

Ezzel sodor bele az orgazmus szakadékába, ami úgy söpör végig rajtad, mintha pezsgő habzana-bugyborékolna az ereidben, és a robbanástól, majd az élvezet azt követő hullámai hatására majdnem elveszíted az szméletedet. Szinte észre sem veszed, hogy kontrollálatlanul dobálod magad, mint valami musztáng, és hangos sikolyokat hallatsz.

Az Egy lány belép a bárba ezért nyomába se érhet A rettegés városa kifinomultságának, ahol komoly stratégiákat dolgozhattunk ki, szövetségeseket szerezhettünk, és ahol egy korábbi döntésünk tényleg kihatott a jövőre.

Egyébként nemcsak a tartalom gyenge, hanem az egész negédes, csajszis stílus is, ami már a mozgólépcsős hirdetések esetében is tikkelést okoz a legtöbb embernél. Képzeljük el ezt kétszázvalahány oldalon keresztül! Persze a könyv távolról sem nekem készült, nem az én generációmnak, nem az én szubkultúrámnak, nem az én nememnek. Akinek ez bejön, fogyassza egészséggel, de meggyőződésem, hogy a valóságban egy zuhany alóli kilibbenésnek csakis durva combcsonttörés lehet a vége.

A zuhany alól kilibbenve hagyod, hogy a törülköződ a padlóra csússzon, és meztelenül kutatni kezdesz a fehérneműs fiókban… ki legyen a befutó? Barátnőddel, Melissával hetek óta tervezgetitek, hogy becsiccsentve a nyakatokba veszitek a várost, és aki az utatokba akad, annak nincs irgalom. Sanszos, hogy izgalmas éjszaka elébe nézel.

De a könyvnek kevés köze van a valósághoz. Finomkodhatunk a kifejezésekkel, de minek? Pornó ez, nőknek, úgy is működik az egész. Hiába ígér interakciót, az olvasó passzív szemlélője a megrendezett jeleneteknek. Flörtölgetés, dirty talk, aztán Párduc nagyokat élvez, miközben valamelyik gyönyörű emberrel szexel. Ennyi.

Pornó

Nem értem, miért tabu manapság csomó nőnek a pornó. Ezek a könyvek erről szólnak, mégis erotikus, esetleg romantikus regényeknek nevezik őket, és úgy tesznek, mintha valami érzéki dolgok lennének, melyeknek inkább van közük a szépirodalomhoz, mint a szexfilmek világához. Számomra felfoghatatlan, hogy vannak lányok, asszonyok, akik hallani sem akarnak a pornográfiáról, mégis minden probléma nélkül képesek A szürke ötven árnyalatát és társait olvasni a tömött metrón.

Egyébként ahogy a klasszikus pornó képes teljesen irreális elvárásokat támasztani az emberben a valódi szex kapcsán – ez az egyik fő érv ellene –, úgy tudják a mostanában oly divatos meseszerű hollywoodi romkomok és az Alkonyat-történetekre hajazó sztorik átmosni a fogyasztó agyát. Csak ezek nem magát a testiséget, hanem a szerelem, a kapcsolatok és az egész élet működését ábrázolják hiteltelenül. Lehet arról vitatkozni, hogy melyik a károsabb. Ha az ember nincs észnél, mindkettő durván kifacsarhatja a felfogását a világról. Szerintem az utóbbiak sokkal sunyibban működnek – talán mert társadalmilag jobban elfogadottak –, ezért veszélyesebbek is.

Persze ezzel nem mondtam semmi újat, de épp ezért örülök, hogy a könyv a mindenféle őrjítően jó egyéjszakás kaland után nem valami Pretty Woman-es happy enddel, hanem otthoni zabálással fejeződik be. Legalább ennyiben köze marad a valósághoz.