A kormányellenes tüntetések reménytelen bénaságáról, az elcseszett 25 évről, az újrakezdés brutális nehézségéről UP mellett Kürti Gábor Dezső, Kükü, a híres bringás írta a legjobbat.

Szóval itt a nulla pont egészen közel, a saját felelősségünk felismerése. Hogy elrontottuk, hogy mi rontottuk el. A politikusokra bíztuk az országot, holott egy demokráciában az elveink képviseletével kellett volna őket megbízni. De nekünk elsősorban nem elveink voltak, hanem vágyaink. És sajnos komoly morális problémáink is.

Az igazán komoly kérdésekben a jelek szerint érdemes a pergető horgászokra hallgatni. (UP a 444-re írt klassz elemzést az Operánál történtekről.)

Miután végigállta a tegnapi tüntetést, Kükü is klaviatúrát ragadott, és a Facebookjára kiposztolt önmarcangoló publicisztikai kirohanásban foglalta össze az érzéseit az eseményről, meg arról, hogy mi vezetett ehhez és hogy merre lehetne továbbmenni. Minimum érdermes elolvasni:

Elmentem, és becsülettel végighallgattam a pénteki tüntetés minden szónokát. Megerősödött bennem amit eddig is gondoltam. Nincs utánpótlás, nulláról indulunk. Érdekes volt hogy finoman, becsomagolva, de a szónokok közül többen is beszéltek erről. És ez végre tetszett, mert nagyon közel áll ahhoz amit én gondolok a jelenlegi helyzetről.

A magyar társadalom - de a bal oldala biztosan - a következmények korát éli. Van az a helyzet, mikor az ember úgy érzi, többet érdemel, többet is akar, de sokkal nagyobb erővel érvényesül a sorsában annak következménye, amit addig tett. Vagy nem tett. Olyan ez, mint a végigbulizott tanév utáni vizsgák, vagy a minimálbéres munkaviszony után beütő nyugdíjminimumos öregkor. Elementáris erővel, pár év alatt egyszerre érett be az elmúlt 25 év apolitikus, rövidlátó, értékhiányos, közösségi szemlélettől mentes időszakának minden gyümölcse. Nincs meg az a tartalék, ami megtörés nélkül átsegíthetne ezen a demokratikus mélyponton. Elvesztettük, ami eddig teljesen értéktelen volt számunkra. És csak most fedeztük fel benne a kincset, a jövőnket, amikor már kicsúszott a kezünkből, és nézzük ahogy egyre mélyebbre zuhan. Reménykedem benne hogy a mi generációnk visszakapja még az elszalasztott lehetőséget, de ez korántsem biztos. Ez nem egy vasárnap délutáni filmklisé, ahol hirtelen mindennek jobbra kell fordulnia, de azért rosszabb még lehet. Ahogy az egyik szónok célzott rá, nincs mesebeli lovag, aki most hirtelen a színre lép és megmenti a helyzetet. Aki ezzel áltat, becsapja magát és a reménykedőket. Nem ússzuk meg a melós részt.

Ami elkeserít, az az hogy még mindig Orbánról beszélünk. Pro vagy kontra, de minden körülötte forog. Többször észrevettem, hogy a tömeg elhalkult, és amikor már kínzó erővel tört mindenkire a "jó, de most mi lesz?" kérdése, akkor fel-felreccsent egy Orbán takarodj, és ez mindig feloldotta ezt a nyomasztó gondolatmenetet. Azért szerintem minden józan résztvevő tudta, néhány szónok talán ki is mondta, hogy nincs alternatíva. Pontosabban nem készült el, nem nőtt fel időre. És ez a mi felelősségünk.

Nekem az a mondás tetszett a legjobban, ami a tömegnek a leggyengébb mankónak, vagy legerősebb kényszercselekvésnek tűnhetett, hogy "most beszélgetnünk kell". Szerintem is innen kell kezdeni. Jó lenne persze pajzsra kapni valami tökéletes szónokot, igazságbajnok államférfit, de sajnos nincs kit, nincs konszenzus arról hogy milyen céllal, és még azt sem tudni kiknek a felhatalmazásával. Én szeretem ezt a helyzetet, mert már csak egy hajszál választ el az egyéni felelősségünk felismerésétől. Annyira közel vagyunk ehhez, hogy szinte bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ez lesz a mélypont, akár fordulópont is lehet a magyar néplélekben, és utána elkezdődhet a kilábalás. Enélkül csak marad a takarodj.

Persze 25 év nihil, egy teljes generáció elfogyasztott, eltékozolt, átmulatott évei után mindez nem 1-2 év lesz, és örülhetünk ha nem újabb 25. 15 évesen véletlenül ott voltam a Kossuth téren a harmadik köztársaság kikiáltásán. Valószínűleg nekünk kellett volna megtölteni elvekkel és ideákkal az elmúlt 25 évet. Sajnos azonban mi ebbe csak belecsöppentünk, nem értettük még hogy mi zajlik. A szüleinken láttunk valami aggodalmas boldogságot, de ez már akkoriban is keveredett a Gorenje lázzal, majd bennünk is az azóta is tartó videó, CD, DVD, lapostévé, utazás, autó, lakáshitel mókuskerékkel, a rendszerváltást követő fogyasztói boldogsággal, majd sokaknak már inkább inkább robottal, vagy eladósodással. Kezdetben még voltak "néptanítók", akik a Szomszédok után órákkal, a monoszkópig beszélgettek unalmas műsorokban. Ők látták a változások fontosabb vetületeit, történelmi párhuzamokat vontak, más országok tapasztalatain kérődztek, de az otthonokban ekkor már aludtak. A 40 év közös után mindenki a "végre sajátban" gondolkodott, se tapasztalat, se különösebb igény nem volt a szerveződésre, közösségi alapú társadalomra, de talán társadalomra sem. Így ezek a mi batyunkba sem kerültek bele mikor új családot alapítva lekoptunk otthonról, felpörgetve a saját "végre saját" mókuskerekünket. Egyszerűen már évtizedek óta nem volt meg ez a tudás. És most látszólag mi sem tudjuk továbbadni, legfeljebb a szerencsésebbek némi vagyont, de boldog országot semmiképp.

Szóval itt a nulla pont egészen közel, a saját felelősségünk felismerése. Hogy elrontottuk, hogy mi rontottuk el. A politikusokra bíztuk az országot, holott egy demokráciában az elveink képviseletével kellett volna őket megbízni. De nekünk elsősorban nem elveink voltak, hanem vágyaink. És sajnos komoly morális problémáink is. Banálistól a nemzetgazdasági szinten is tragikusig. Blicceltünk a metrón, kamu diákoztunk, másoltunk, elintéztük a kábeltévé dekódert vagy megúsztuk a vonatjegyet. Felnőve minimálbérezt(ett)ünk, részmunkaidőzt(ett)ünk, számlát szereztünk, miközben nem kértünk számlát, kenő- vagy hálapénzt fizettünk vagy fogadtunk el, rokikártyát szereztünk, ügyeskedtünk a betegállománnyal, feketén melóztunk a munkanélküli segély mellett, vagy fehéren de annyit lógva amennyit lehet, csempészett cigit szereztünk, meg szlovák rendszámot, esetleg szociális támogatást, letelefonáltunk vagy feltelefonáltunk, lehúztuk a főnökünket vagy az alkalmazottunkat. Felsorolni is képtelenség a trükkök százait. Aztán ha beütött a biznisz, okosba' pályáztunk túlárazva az önrészre is gondolva, ahogy lehetett offshore-ra váltottunk, megvesztegettünk vagy visszacsorgattunk, ha meg mégsem, akkor tartozással időben bedöntöttük a boltot. Ha mindezt magunk nem tettük, vagy tehettük, hát elnéztük a munkatársunknak, haverunknak, rokonunknak, szomszédunknak. És mindeközben együtt szapultuk - és szapuljuk ma is - a korrupt politikusokat, és itt bukunk le, hogy a helyükben mi is sokat elnéznénk a haveroknak. Észre sem vettük, hogy míg ezt a rendszerváltás előtt joggal tehettük, az azóta eltelt években mindet mi választottuk meg, majd újra. Igazából a politikát is ügyesbe' csináltuk. Nem elvekre és ideákra szavaztunk, hanem az olcsóbbat vagy ingyenest ígérőkre vagy megvédőkre, és sosem a költségvetést rendberakó politikusokra, akár balról akár jobbról jöttek. A költségvetés is az a valami, amibe más befizet, és mi kivesszük. Európai Unió? Egy pillanatig sem tekintettünk rá úgy, hogy mit teszünk bele, csak azt néztük mit kapunk. Úgy tűnt megéri, hát beléptünk "felzárkózni". Emlékszem, 2003-ban hogyan meneteltünk át több tízezren a Dunára telepített csatlakozási jelképen, egy rusnya katonai pontonhídon.

És átérve, most mégis itt állunk magunkban. Nincsenek néptanítóink, pedig nagyon kellenének. Akik voltak, azokat elvitte a politika, a halál vagy az állami megbíz(at)ás. Maradt néhány nagy koponyánk, de ők külföldön vagy a piacról élnek. Valahol érthető is, miért nem vágynak a takarodjba. A fentiek miatt ma ebben az országban mindenkinek vaj van a füle mögött, az adórendszerünk már csak ilyen, így nem állnak ki a napra. Retteg a szegénytől a gazdag, és a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat, s nem csalóka remény.

Mit tehetünk most? Szerintem rá kell jönni, hogy nem csak magunk vagyunk. Hogy ez egy nemzet, egy város, egy falu, egy utca, egy szakma, egy család, ésatöbbi', és messzebb jutunk közösen, mint külön. Ha gyengül is a gravitáció, és be is indulnak a dolgaink, ez az ország visszahúz egészen addig, ameddig el nem kezdjük mi húzni. Végül a legfájdalmasabb, amit még soha el nem fogadott tőlem senki, mert ez elsőre és ebben az állapotunkban elfogadhatatlan... Nem biztos, hogy a mi életünkben lesz sokkal jobb, viszont lehet jobb a gyerekeinknek. De csak akkor, ha kikapcsolva a megszerzett lapostévét, először végre magunknak valljuk be, majd elmagyarázzuk nekik is hogy mit rontottunk el, mit tegyenek másképp. Ha van felismerés, akad tanulság is bőven, és akkor nem lesznek a gyerekeink az újabb, még inkább elveszett generáció. El kell magyarázni nekik, milyen szerencsések, hogy szavazhatnak, szerveződhetnek az utcájukért, a városukért, a bicikliutakért, a szegényekért, betegekért, vagy csak egymásért, mert a mi szüleink ezt nem tehették. A mi hibánk így bölcsességgé válhat bennük, és nekünk ez is lehet megélhető, igazi boldogság. Szóval bármilyen bárgyún hangzik, beszélgetni kell. Nem Orbánnal vagy Gyurcsánnyal van harcunk, sőt, inkább az összes politikusunk mi magunk vagyunk. Épp úgy fognak változni is, ahogy mi. Úgy lesz diktatúra vagy szabadság. Ha félünk bármelyiktől, akkor magunktól félünk. Minden rendszert a nép termel ki, akkor is ha később nem tetszik.

Fotó: Nagy Attila/Cink