Húsz év után megnyitották a Tüskecsarnokot, ami annyira extatikus állapotba lovallta a sportállamtitkárt, hogy egymás után dobta a kosarakat. Bejárási riport, nagyszerű fotókal.

Amilyen kicsinek néz ki a Tüskecsarnok föld feletti része, olyan hatalmas, ami alatta van. De mielőtt még végignézhettük volna a komplexumot, át kellett esnünk az aréna lelátóján tartott nyitóünnepségen. Maga a nagyterem igazán klasszul néz ki, de hamar elkezdtem érezni, hogy mintha hiányozna belőle valami. Itt ez a kép, nézd meg figyelmesen, később elárulom, mi hibádzott:

A buli azzal kezdődött, hogy Áder János nem jött el, így a szpíkernek kellett felolvasnia a beszédét, amiből azt a pompás bon mot-t jegyeztem meg, hogy:

"Sportnemzet vagyunk, de nem vagyunk sportoló nemzet."

Nagyon sajnáltam, hogy ezt nem maga az elnök mondta el nekünk, a kezében egy gerellyel vagy kalapáccsal. Ezért el is készítettem el az "Áder János gerelyt hajít" című rajzomat, kárpótlásul:

Ezután jött Simicskó szakállamtitkár azzal, hogy:

Nem tudjuk szavakkal kifejezni ezt az örömöt.

Akkor fejezd ki üvöltéssel, ugrálással, tűztánccal, testfestéssel vagy visítva hengergőzéssel!

– drukkoltam a kormány híresen legfittebb tagjának, de sajnos kiderült, hogy ez csak egy retorikai fordulat volt, és továbbra is szavakkal fejezte ki az örömöt.

Olyanokkal, hogy:

A küzdőtér maga az élet kicsinyített mása.

Eszerint Simicskó államtitkár egy kurva nagy linóleumon él – gondoltam magamban irigykedve, mert szeretem a linóleumot. Emberünk később megnyugtatott, hogy a kormány továbbra is stratégiai ágazatként kezeli a sportot.

Ezután következett Hoffmann "The Hoff" Tamás újbudai polgármester beszéde, amiből ezt jegyeztem föl:

"Ö ikonikus ö..."

Vígh László miniszteri biztos legemlékezetesebb szavai ezek voltak:

Fecske meg galamb meg madár meg egyebek.

Ez egy olyan anekdota csattanója volt, amit senki sem értett a közönségből, én sem, de jólnevelten továbbléptünk.

Már nagyon vártam a bejárást, de még hátravolt előtte az emlékplakettek átadása a projekt legjobban dolgozó résztvevőinek. Azzal kezdődött, hogy Vígh kitüntette Simicskót, majd ketten együtt kitüntették Hoffmannt. Ezen a ponton majdnem nevettem, de egy egyenruhás fickó ült mellettem, így nem mertem hangosan. Később másokat is kitüntettek, például az építészeket, akik egyike maga Rubik Ernő volt. Ők annak ellenére kaptak plakettet, hogy az épületet eltervezték, mert az alagsori tornatermek két-három méterrel kisebbek lettek a sztenderd kézilabdapálya méreténél, így nem lehet meccseket rendezni bennük.

És végre elkezdődött a bejárás. Ha elhajtasz a Tüskecsarnok mellett, egy vicces tetőszerkezetű, látványos, de aprócska sportcsarnokot látsz, ami alig bújik ki a földből. A lényeg, vagyis a sportolásra alkalmas terek nyolctizede ennek megfelelően a föld alatt van. Törtfehér téglás folyókon vonultunk öltözőkön, egy mini wellnessrészlegen, squashpályákon, tükörfalú tánctermen és leendő gyúrótermen meg egy rakás tornatermen keresztül.

Az egyikben a kerületi sportiskola kosarasai tartottak rövid bemutató edzést, majd pár perces minimeccset is játszottak. Eközben érkezett meg a The Hoff–Simicskó középpálya, mire a fotósok és kamerások meccs közben benyomultak a pályára, hogy jól le tudják venni a nagykutyákat. Én a gyerekek helyében fejbe dobtam volna őket labdával, hogy észhez térjenek.

Itt hallgattam ki a legjobb beszélgetést:

Simicskó István: Nem vagyok falas?

The Hoff (Ránéz Simicskó farizmára): ?

Simicskó István:

Én: Egyre jobban nevetek, mert The Hoff mögött állva látom, hogy nem Simicskó a falas, hanem ő, csak nem veszi észre. Íme:

És mintha a Hoff mellett álló faszi is velem mulatna az egészen, ami engem még jobban extázisba hoz, mert ő meg azt nem látja, hogy ő aztán mindenkinél falasabb, íme:

A slusszpoén, hogy Simicskó igazából mégiscsak falas volt, csak azt n onnan nem láthattam, Hoffmannhoz hasonlóan. Ezt mutatja be NAK képe, amit pont akkor csattintott el:

Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen, és Simicskó is beállt játszani. Olyan veteránként, aki már látta Kóka Jánost médiabiciklizni, igazi médiadobálgatásra számítottam, de csoda történt: igazi, normális emberi pillanatok tanúja lehettem egy kormányzati PR-eseményen. Air Simicskó ugyanis egyrészt nem volt béna, ellenben direkte ügyesnek bizonyult, de ami a legjobb volt, pár pillanat alatt tényleg belefeledkezett a játékba, és gyermekien lelkes arccal vagy negyedórát dobálgatott a gyerekek között. Úgy tűnt, hogy ő legalább szereti a szakterületét, és az átlagosnál jobban is ért hozzá.

Az elején egyenesen ijesztő volt, hogy szinte minden dobása bement, de ekkor elkapta a hiúság, és átvonult a szinte üres másik palánkhoz, hogy jobban lehessen filmezni, mire a következő öt dobásából egy sem ment be. Isten büntetése!

Aztán egy labda beszorult a palánk mögé, mire a médiaérzékeny Simicskó azonnal felkapott egy gyereket, de együtt is kicsinek bizonyultak, íme:

Mire az egyik colos fotós fogta magát, letette a gépét, nekifutott, és kézzel leütötte:

Még pár tornaterem, és a végére is értünk ezután.

Mondanom sem kell, hogy ez is olyan avatóünnepség volt, amire az egész komplexum nem készült el, az uszodarészhez még csak most mélyítik a gödröt. De az uszodán kívüli fele tényleg megvan, és majdnem marha jól is néz ki, csak ne találtak volna uralkodó színnek egy ilyen borzasztóan ronda sárgát.

Ja, és ígértem a végére, hogy elárulom, mi hiányzott a nagyteremből. Hát az eredményjelzők, a két potenciális szállító ugyanis összeugrott és perelt, így a közbeszerzés tovább tart. Vagyis tavasz előtt nem lesz eredményjelző, csak ha valaki hoz magával. Ami nem olcsó poénkodás, mert a hétvégi Kelet–Nyugat kosárgálát már így fogják megrendezni, hozott eredményjelzővel.

Még ne hagyd abba, most jönnek NAK remek fotói a bejárásról:

(Fotó: Nagy Attila/Cink)