Ez egy ilyen egyszerűsítéseket felvonultató, ugyanakkor idealista hangütésű poszt, előre szólok. Semmi stochasztikust és determinisztikust nem tartalmaz. Szóval, a magyarok szerintem azért nem tudnak vitatkozni, mert nem ismerik egymást, és nem is akarják megismerni.

Bizonyára nem nagy rádöbbentés ez, hanem egyfajta evidencia, de hát mégis úgy szoktunk viselkedni, mintha nem tudnánk róla, hogy ez a helyzet. Úgyhogy kifejtem.

Miért nem ismerik egymást a magyarok?

Azért, mert mindenki a saját világában mozog, ott érzi magát biztonságban kulturálisan, ha kilép belőle, elbizonytalanodik. Ismerek egy embert, aki bejárta a fél világot, aztán amikor egyszer elmerészkedett Szikszóra, elcsodálkozott, hogy 150 forint egy feles a korcsmában, és így élnek a magyarok vidéken. A feles valóban 150 forint volt, a magyarok vidéken azonban nemcsak úgy élnek. A magyarok nagyon sokféleképpen élnek, egy egynapos szikszói látogatásból csalóka képet lehet csak alkotni.

Miért nem akarják megismerni egymást a magyarok?

Azért, mert félnek. Félnek attól – nem viccelek –, hogy a másikfajta magyarok majd bántani fogják őket. Ha nem figyelnek, vérüket veszik. Szily mesélte tegnap, hogy kamu akkreditációval ott volt sok évvel ezelőtt, a rendszerváltás környékén az MDF egy nagy országos gyűlésén, mert kíváncsiak voltak a haverjával, hogy a nemzetiek valóban emberevő szörnyetegek-e, ahogy hírlik. Ilyen is van, ilyen kíváncsiság, csak ritka, mint a fehér hüllő. Hiszen a magyarok attól is félnek, hogy a sajátos közösségeik által más közösségekről kialakított, kerekre formált képnek baja esik. Ez pedig súlyos identitásproblémákhoz, -repedésekhez, sőt akár -vesztéshez is vezethet, nem árt óvatosnak lenni. Aki náci, legyen náci, aki komcsi, az komcsi, aki zsidó, az zsidó, a cigányok meg pláne maradjanak cigányok, a buzi buzikról nem is beszélve. Összedobáltam itt össze nem illő dolgokat is, biztosan értitek, miért.

Ebből adódóan a magyarok beszélni sem tudnak egymással, nemhogy vitatkozni.

Mellesleg nem tudom, más kultúrnépeknél hogy van ez, a magyarokon kívül jól csak az ukránokat ismerem, ők sem tudnak, soha nem is tudtak, amit most faszán láthattok ti is, a szemetek előtt zajlik a nyomorult történelem. Más kérdés, hogy a legtöbben azt gondoljátok, a jó és a rossz küzdelme folyik ott, és ez nem igaz, de ebbe most ne menjünk bele.

Advertisement

Muszáj előhozakodnom – a gondolatmenet fősodrába visszatérve – a saját példámmal. Az életem úgy alakult, hogy nem tudtam nem megismerkedni különböző magyarokkal. Mi több, különböző oroszokkal és ukránokkal sem, és ezt egyáltalán, a legkevésbé sem bánom. Olvasom a héten valahol, talán az Indexen, hogy "az én nagyapámat igenis a magyarok ölték meg". Hm. Nekem, azaz a felmenőimnek kárpátaljai magyarként más sorsuk volt. Az én két nagyapámat a szovjetek, vagy ha úgy tetszik, a kommunisták ölték meg. Pusztán azért csinálták ezt velük, mert magyarok voltak, 18 és 50 év közötti korú férfiak. Soha nem gondoltam, hogy a helyi ruszinok vagy az oroszok lettek volna a gyilkosaik. Ilyen nincs. Ha ezt gondoltam volna, szegényebb lennék. Mert ha már ott kellett élnem, és nem élhettem máshol, nem bírtam természetes kíváncsiságommal, és megismertem sok mindent, kulturálisan, amiket nagyon jó volt megismernem. Trianon rengeteg mindent elvett, cserébe adott is fontos dolgokat nekem.

Ezek után kénytelen voltam hasonló módon eljárni Magyarországon is. Az újságírás iránt érdeklődő, Budapesten mulyán mozgó fiatalemberként – aki akkoriban úgyszólván ultraliberális nézeteket vallott – adta magát, hogy ne népi, hanem urbánus közegekbe keveredjek. Eltartott egy darabig, amíg belaktam ezeket a világokat, de szenvednem nem kellett, ha netán hülyének néztek volna, azt nem vettem észre, minden megtörtént magától, vette az élet a kanyarokat. A másik része: eleinte talán szívesen túlléptem volna az előzményeken, az előző életemen, de nem volt szükség sok időre ahhoz, hogy rájöjjek, mindennek csak együtt van értelme. Az, ami volt, azzal, ami van. Kilátok tehát a barlangból, szép a panoráma.

Ezen túl is sok minden segített kíváncsinak lennem. Például, hogy 1996-ban tudósítóként bekerültem a parlamentbe, évekig ott lehettem, és nem a híreken, az újságokon keresztül, hanem a saját szememmel figyelhettem meg Orbán Viktort, Horn Gyulát, Torgyán Józsefet, Magyar Bálintot, Dávid Ibolyát meg a többieket. Elég sok mindent át kellett értékelnem ezek alapján. Meg ott volt az is, hogy a magas szinten űzött borbuzulás miatt sokat jártam borvidékeken, és sok mindenkivel találkoztam, akik – hogy is mondjam – jóval kevésbé voltak szabadelvűek nálam. Embert, bassza meg, ők sem ettek.

Advertisement

Embert senki sem eszik Magyarországon. Szinte senki. Nem kérdezem, állítom. Nem annak alapján, amit olvastam, a saját kútfejemre támaszkodom. Hogy miért hiszik azt rengetegen, hogy oké, mi nyilván nem eszünk –ne röhögtessetek –, na de azok ott a túloldalon esznek, ezt mindenki tudja!?

A készen kapott receptek miatt. A kíváncsiság hiánya miatt.

Gyakrabban kéne Szikszóra járni. Meg békamenetre és buzifesztiválra.

Csak azt könnyű gyűlölni, magyarok, amit nem ismertek – de azt hiszitek róla, hogy ismeritek. Amit ismertek, azt nehéz. Azzal szóba kell állni, azzal lehet vitatkozni. Azon múlik minden, hogy nincs ehhez kedvetek. Kár, hogy így van. Menő lenne, ha nem így lenne.

Idealista okoskodássorozatom ikszedik részét olvashattátok. Köszönöm a figyelmet.

Fotó: Vladimir Strumkovsky/AP