Elképesztő események zajlanak a Tarlós István által ledózerolni tervezett Római-part közelében a Dunán. A környéket gyakorlatilag elfoglalták a nagy termetű, szőrös állatok, a vidrafalkák mellett a parton és a vízben is óriási zajt csap a hód, egy politikusra pedig felfúvódott döglött malac támadt a vízben. A helyszínen ellenőriztem a szituációt, és mindenki ott volt, csak a malac úszott el.

Újfajta hang tölti be mostanában az észak-budapesti Dunát éjjelente: messzire hallatszó csattanások és durranások. "Pont olyan hang, mint amikor harcsa rabol a kishalra" - mondja P., - "a múltkor egy félórát dobáltam rá, míg észre nem vettem, hogy ki adja a hangot. Egy hód verte a vizet a lapátfarkával."

A hód az egyik olyan állat, ami a valóságban pont háromszor akkora, mint gondolnád. Négy hód tesz ki nagyjából egy Schmuck Andort. A hód mégsem köt szövetséget Mesterházy Attilával, sőt tuti listás helyeket sem kap az MSZP-től egy mozgósítható nyugdíjasokat tartalmazó adatbázisért cserébe. Hanem morózusan úszkál a part közelében, ha pedig csónak zavarja meg a morgolódásban, dühében vagy csapkodni kezd, vagy kimegy a partra, ahol a frászt hozza a horgászokra azzal, hogy hatalmas fák tövét kezdi jó hangosan rágcsálni.

Így ijesztette meg a napokban Csömör alpogármesterét is, akinek mindjárt elolvashatjátok az első kézből származó beszámolóját a történtekről. A környék egyre gazdagodó faunáját dicséri az a gyönyörűen felfúvódott dög - minden bizonnyal malac - amivel Biró Attilának meg kellett küzdenie a hódaffér idején. Az exállat sajnos nem harapott rá a csalira, hanem nekiúszott a csónaknak, ahonnan az istennek sem akart távozni. Az óvatos politikus egy adott ponton attól tartott, hogy a felrobbanó malac kárt tehet a csónakban és az utasaiban, de erről is mindjárt jön a beszámoló.

Mindez - hiába találkoztam én magam is már a vidrákkal - túl regényesnek tűnt, ezért tegnap alkonyatkor tényfeltáró túrára indultam a helyszínre. A Duna a legjobb formáját mutatta, mert nemcsak a szőrös lakói vannak beindulva. Óriáslufi alakú rajokban szálltak a kis barna, köpcös tegzesek, akik nem cigány származású tarsolylemezes magyar hagyományörzők, hanem lepkeszerű kis rovarok, akiknek a lakócsövet építő lárvái a Vízipók, csodapók sztárjai voltak. Dunavirágból pedig több repül a levegőben, mint baloldali előválasztási javaslatból.

A helyzet a halakat is megvadította, lépten-nyomon titokzatos állatok ijedtek el a felszínről hatalmas loccsanásokkal.

Az este elején fogtunk is balinokat, aztán tényleg átvették az uralmat az emlősök.

Most csak egy vidrával találkoztunk, aki addig úszkált minket stírölve, míg el nem zavarta a környék legnagyobb halát. A hódot a kedvenc fájánál riasztottuk meg, nem is akart elúszni, de amikor rávilágítottam, dühösen lemerült. Vártuk a bosszút, mert a hód általában nem adja könnyen magát, de tegnap éjjel úgy döntött, hogy inkább légkúrázik egy kicsit a szigeten.

Advertisement

Kifelé azon gondolkodtam, hogy ha Tarlós főpolgámester egyszer is látná az általa letarolni tervezett Duna-szakasz vicces lakóit, biztos nem egy építési vállalkozó pénztárcáját támogatná a mobilgáttal velük szemben. Ki tudna haragudni egy öregemeberszerűen zsémbelő, nagyfejű hódra? Pedig engem még horgászni sem hagynak soha!

És akkor jöjjön Biró Attila alpolgármester elképesztően részletes, de szórakoztató beszámolója a döglött disznós afférrról. A cz-használattól elhatárolódom, de ő így írta, én meg semmit sem változtattam rajta:

—————————-

Ugye, mint minden rendes elméleti horgász, én is arra vártam, hogy végre essen már le az Alpokban, aztán jöjjön le Észak-Budapestig. Mert ilyen már nem történt – mióta is? Két hónap? Úristen, de sok! A teóriapeczás a világ legtürelmesebb csendesidiótája.

Advertisement

És leesett. Hihetetlen, de lejött a víz fentről. Na, ezt hívják pezsdülésnek. Ha analógiát akarok keresni a szubkultúrán kívülről, akkor – nem is szívesen mondom ki, de ez van – akkor ez valami olyasmi, mint amikor ott lent bizsereg. Már abban az értelemben, hogy komoly késztetés ez, na.

Mivel én vagyok a világon az egyedüli horgász, akinek olyan résztulajdona van három vízen három horgászcsónakban, amit véletlenül sem használ horgászatra, így gondoltam, ez lesz a jó alkalom szakítani a rossz hagyománnyal. Jó, túlzok, az utóbbi egy hónapban voltam kétszer. Bár még ez se adja ki az egytized pecza per év per csónak átlagot, ha utánaszámolok.

Kimentünk, ez a lényeg. „Tünk” a kisebbik fiamat jelenti. Őt is sikerült valahogy befűtenem. Mi tudná jobban közelebb hozni fiát az apjához, ha nem a pezsdülés! Mielőtt Újpestre értünk, beugrottunk abba boltba, ahol mindig azt mondják: holnap lesz nadály. Ezért aztán vastaggilisztát vettünk volna, ami az eladósrácz szerint inkább közepes volt, és a keze segítségével mutatta is, mekkora az akkora. De mivel ő a LaCiKa volt (aki nem ismeri személyesen, annak mondom – jó, így nem akkora poén-, hogy az ujjai technológiai hibából túltöltött debreczeni virsli méretűek), ezért azonban lecsaptunk a vastagra.

Advertisement

Nyolckor már a csónakba pakoltuk a motort, kilenczkor már indultunk. Igen, mert a polgármester elkapott a telefonban, és egy órán keresztül mondta és mondta. (oké, fontos dolgokat, na de pezsdüléskor, bakker?!) Hogy kínkeserves volt ez az egy órás várakozás, azt egy tízéves kisfiú „c”-betűbe csomagtartóba görnyedt, félig bealudt teste sugallta.

Kimotoroztunk, egyből bele a … ágba (még jó, hogy nem mondom el melyikbe, egy ilyen tuti pályát nyilván nem adok ki). Közben – na ilyet én még a fővárosban nem láttam – kivirágzott a Duna! De hogy! A tavaszi margarétás mező, az kisegítőiskolás akármicsoda a milliárd kísértetfehér rovar látványához képest! Annyi volt a kérész, hogy nem tudtam teljes gázzal húzni neki, mert nagyobb erővel csapódtak az arczomba, mint a legdurvább ellenzéki kritika, és annyi volt belőle, hogy az ingem alá is bemásztak tízesével. A sötétben csak reménykedtem, hogy a hátamon ide-oda csapkodó rovarok között nincs valami beépülő gonoszan csípős-szúrós. A Közép-Tiszai rajzást leszámítva tényleg rég nem találkoztam ilyen lenyűgöző dologgal.

Két kilométer kérészletüdőzés után lemacskáztunk. Szándékosan nem azt mondtam, hogy lehorgonyoztunk, mert a macskával akarok utalni arra, hogy a sztoriban még több emlősállat (köztük egy oda nem illő) is szerepelni fog. Fiam feltűzte a legdarabosabb laczikaujj-imitacziókat és fenekezett. Én pergettem. Nem kellett túl sokat várni, odavert valami a pont pont pont woblerre. egy Teljesen hicomatt bevágás és masodpercz fárasztás után lefordult. Éppen nagy erőkkel elkeztem káromkodni, amikor fiam szólt, hogy szerinte az a valami, ami czibálja a spicczet se nem hordalék, dse nem sodrás. Megcsekkoltam. Tényleg nem. Otthagyta. Kivettük, megcsócsálva az ázott debreczenik. Új tűzés, dobás vissza, én meg pergettem tovább.

Advertisement

És akkor ismét megjelent. Tiszteletét tette megint. A világ legidegesítőbb állata, amire meseírók és környezetvédő aktivisták egyaránt annyira gerjednek. Jesszusom mennyire remegek, miközben kimondom: vidra. Az egyedüli emlős, ami közelebb jön, ha erőből hozzávágnak egy parasztmaroknyi etetőanyag-gombóczot. Az ember azt gondolná, ha van az evolúcziónak igazi zsákutczája, akkor ő az. És tessék, egész naturistatelepnyi lakik az állítólag félénk és vízminőség-érzékeny négylábúból a fővárosban. Most viszont, szokásával ellentétben – jól lehet, a csónakot megszemlélte egy méterről, békén hagyott. Vagyis úgy ötven méterrel lejjebb ugrálta az értelmetlen hasasokat, ezért aztán helyben tudtunk maradni, és ami fontos, horgászni.

Titokban magamban felállva ujjongtam éppen, amikor egy ismeretlen reszelős hang beindult a mellettünk lévő erdőben. Sose hallottam hasonlót ez idáig. Gyorsan végigpörgettem magamban a hangos vikipédiát, és el kellett fogadnom a tényt. Nem lehetett más. Nem bizony. Voltam Péter barátommal régebben is horgészni errefelé, és akkor, miközben bemenekültünk az erdőbe a zivatar elől, megláttam a lapátfog-nyomokat. A hang teljesen egyértelműen utalt kibocsátójára. Csak ugye az ember nehezen hiszi el, hogy egy éjszakán és egy helyen a világ legbosszantóbb emlőse után találkozik a földkerekség legagresszívabbjával is. És mindezt Budapesten.

Szóval dolgozgatott a foghangjából ítélve rekordlistás hód, és én azon tűnődtem, hogy annak a negyven méteres nyárfának a lombja, amelynek a tövéből jött a folyamatos idegőrlő drrrrrr-krrrrk, lenyom-e majd minket a nyolczméteres kutyor aljára, ami felett horgonyoiztunk. Fiamat nem avattam be felfedezésembe. Abszolút természetbarát vagyok, dehát ennél a pontnál a national geographicon is leálltak volna.

Advertisement

Aztán abbamaradt a reszelő. Teljes csönd lett. Vártam mikor indul el óriás nyárfasziluett recsegve-ropogva a csónak irányába. De nem, semmi ilyesmi. Megúsztuk. Máig se tudom, hogyan. Az minden esetre gyanús, hogy a vidra is eltűnt. Utoljára a partra kimászni láttuk a hód irányába.

Dolgoztunk tovább a botokkal, most már teljes nyugalomban. Fiamnak újabb kapása lett, és a bevágás után egy szinte teljesen üres egypernullás fityegett a szerelék végén. Nem tudok másra gondolni, harcsa lehetett. Én is pergettem vadul, lecseréltem a trofzdgezt egy tgrimztsrtara, és úgy folytattam. Harmadik dobásra. A térdem is beleremegett. Megjött a klasszikus elnehezülés a bot végén. Amit egyszerűen az ezredik után sem lehet megszokni. Nem tudod, hogy mi az még az első másodperczben: uszadékfa, használt kotton, süllő... Utóbbi volt. Beütöttem neki. Vad küzdés… de miért mondom, hogy vad, amikor az már inkább szilaj volt, de még az se fejezi ki, azt, ahogy verekedett. Kézzel grippeltem. Szűk egy kiló!

Hej, de boldog voltam, főleg miután fiam is ladikba parírozott egy jó negyvenplusszos magyar buczót! Gyönyörű hal volt, a legkontrasztosabb foltokkal, amit valaha láttam. És akkor egy gyanús rándulást éreztem a csónak orrán. Nyilván uszadékfa – gondoltam. Igen, adta volna magát, de az ritkán fehér és kékesen hullafoltos. És főleg sosem pattanásig puffadt disznó alakú. Elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy ez így egy estére azért nehezen emészthető. Nem lett volna baj, ha csak úgy nekimegy a csónaknak, és szépen továbbúszik mind az ötven kiló felpuffadt húsával. De nem. Neki bele kellett szorulnia a horgonykötél és a csónak orra közé. Ilyenkor érzi az ember, hogy paczkázik vele a sors. Hogy két vakszerencse után egy harmadikat már nem ússza meg. Hogy fertőző-e nagyon. Hogy mit fogunk mondani a hullaszagú disznóczafatos ruhák miatt. Miközben egyre mélyebbre csúsztam a letargiában, a kerekded gázos sertés egyre jobban préselődött a kötél és a csónak közé, szép lassan egy térbeli fektetett végtelen nyolcas formáját felvéve. Csülkei égnek álltak, mint valami konczert előtti felajzott bőrduda. Fiamat néztem, aki halálnyugodt volt. Persze, könnyű neki, sose volt még robbanás közeli disznóhulla közvetlen közelében. Megmondom őszintén, azon már nem morfondíroztam, mivel lehetne kipiszkálni az elhullott haszonállatot. Elég volt végignézni a csónakban lévő tárgyakon: hármashorgok, hegyes botok, éles evezők…

Advertisement

Közben természetesen leakadtam a thrzksumyxcbbrio tipusú woblerrel, merthogy kidobtam véletlenül a parti kövezésbe. Próbáltam kipöczögtetni, de nem ment. Úgy állt benne, mint Katiban a gyerek. (Mifelénk ez a teljesen hülye mondás van az ilyen bosszantó szituácziókra.) Szóval álltam ott, mint – hoppá! erre is van egy klassz darab, miszerint áll, mint az a bizonyos a lakodalomban. Nem mondom meg mi, de annyit elárulok, hogy ez a nem nemiszervmentes közmondások nemzetségébe tartozik. Álldogáltam kezemben a bottal, előttem pattanásig feszült zsinórral, mögöttem pattanásig feszült disznóval. Egyszer csak megindult a csónak… Elkezdte tekerni a visszaforgó. Én ijedtemben beszakítottam a fahalat, és valószínűleg megállt a szívem is. Legalábbis más logikus magyarázat nincs arra, miért nem kaptam pár másodperczig levegőt. A gond az volt, hogy hirtelen nem tudtam eldönteni háttal állva, jó felé fordult-e. Mert az egyik irány, amikor ugye összehányja magát fél Észak-Újpest és Budakalász-Alsó, a másik viszont a szabadság iránya! Igen! Utóbbiba mozdult. Malacz kippattant, én gyorsan a parthoz húztam a csónakot, hogy begyűjthessem a már majdnem veszejtett wobblert. Felmásztam a bizonytalan meredek kövezésen, odararaszoltam a helyhez, amiről azt sejtettem, hogy rejti a műcsalit. De nem. Hiába kerestem-kutattam. Semmi. Aztán egyszer csak, egy megcsillanó valamire lette figyelmes két dachsteinmészkő között. Wobbler! De nem az enyém, hanem egy tök más. Nem lettem szomorú, még örültem is, hogy ilyen frankó vége lett a sztorinak, miközben a szemem sarkából látom furcsa jelenségre lettem figyelmes. A csónak fartükrénél, ahol eddig olyan kék meg barna színek domináltak a yamahától meg a csónak fájától, most olyan fehéresek vannak. Egy nappal korábban még csak úgy odakaptam volna a fejem. Most inkább csak olyan sárkányfűárúsan mertem csak odafordítani a tekintetem. De az elég volt ahhoz, hogy lássam: nem csak fehéres, hanem gömbölyű is… Hát nem sok alattomosabb dolog létezik, mint a dunai visszaforgó. Jó, jó, a vízirendőrségnek segít a megtalálásban, de a peches horgásznak nem mindig kebelbarátja.

Igen csak hajnal fele járt már, és kezdett úgy rendesen borulni is. Mindkettő nyomasztott, miközben azon töprengtem, hogyan fogom az immáron a csónakmotor rotorján csüngő dögöt levakarni, és elhúzni végre a kikötőbe. Fiam teljesen nyugodtan ücsörgött a hatos ladik orrában. Persze onnan nem látszik a rotor. V

Visszaszálltam. Gondoltam, amíg agyalok, dobok is egyet. Nem az újonnan talált csalival, hanem egy jól bevált régivel. Dobálgattam, dobálgattam… Úgy enerváltan, ahogy három nulladik típusú találkozás után illik. Egyszer csak megáll az orsó karja a kezemben. Reflexből rántottam. Mélyre tört egyből. Be a sodrásba. Húzom felfele, de nem merem erőltetni, teljesen leamortizált idegrendszerem nem alkalmas arra, hogy megítéljem a hal nagyságát. Aztán érzem, hogy nem olyan nagy. Szépen jön már, az előzőnél piczivel kisebb már egész közel van a csónakhoz, amikor hopp! a rotor szabad. Nincs a közelében emlős, Se élő se dög. Hallelúja! Alányúlok a süllőnek, szabadítom, rögtön megy vissza, akárcsak a korábbi társa. Indítom a motort, persze csak óvatosan, nem lehet tudni, merre kering a sunyi gázbolygó - mert mellettünk az árnyékban, de már veszélytelen helyen. Végre merek húzni egy kövér gázt, és az se zavar, hogy papírmasévá ázunk kifele menet a zivatarban. Nem zavar, mert elképzelem a legrosszabb forgatókönyvet: egy dunai gödör alján fekszünk egy öles nyárfa alatt rohadt disznóczafatokkal borítva, miközben egy vidra értelmetlen tornagyakorlatokkal szórakoztat!