Egyszer már tavaly is elhatároztam, hogy megírom az én Trianonom című-tematikájú posztot, és idén megint, de végül mindig elmegy a kedvem tőle. Túl nagy ennek a problémának a mérete.

Úgyhogy most sem írom meg. Hiszen ha megírtam volna, tegnap írtam volna meg.

Viszont ahogy minden évben, úgy az idei évfordulón is rengeteg borzalmas dolgot írtak erről különféle platformokon, vagy tucatnyi ostobaságot simán fel tudnék sorolni. Persze ha igazam van, hogy Trianon probléma, ráadásul túl nagy, akkor ez természetes. Azt mondta este Ungváry Krisztián, az ismert történész, hogy Trianon mint politikai esemény emészthetetlen. “Nem lehet vele lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni.” Az a rész is érdekes, hogy a jellemzően jobboldali atavisztikus reakciók – ezek hozzák magukkal a Trianon-giccset – azzal függhetnek össze, hogy Trianont nem a totális diktatúrák, hanem a demokráciák csinálták.

Hát igen, se kiköpni, se lenyelni, ahogy mondani szokás. Valahol itt kéne keresni annak az okát is, hogy mind a mai napig lankadatlanul megy tovább a holokauszt–Trianon versenyfutás. A topikok ralija: az egyiknek az egyik fontos, a másiknak a másik, akinek az egyik igen, annak a másik nem, és fordítva. Hogy a végén, ha egy mód van rá, a véralgebra is előkerülhessen.

Így lesz aztán a nemzeti összetartozás napjából a nemzeti sehova sem tartozás napja.

Kis különbség tán, hogy míg holokausztot tagadni, gyalázni, gúny tárgyává tenni elfogadhatatlan, gyalázatos és visszataszító dolog, de személyes tapasztalataim, illetve meggyőződésem szerint kevesen művelik – és akik mégis, azokkal nem vállalok semmilyen közösséget –, addig a Trianonhoz kapcsolódó jelenségeken röhögni azok minőségétől függetlenül majdhogynem menőnek számít napjainkban. Nem azt mondom, hogy ez véletlen és abszolút indokolatlan, hiszen a Trianon-giccs tényleg hátborzongató kulturális fenomén.

De Trianon nem kizárólag giccs és még kevésbé kizárólag politikai irredentizmus.

Trianon nem több, mint egy történelmi esemény, aminek a feldolgozatlanságával egy más magyar történelmi esemény feldolgozatlansága sem vetekszik. A sorstragédiák versenyeztetése nem kis részben a kádári Magyarország elfojtásainak eredménye – hogy a holokauszt hogy volt vagy nem volt téma, mindenki tudja, hogy Trianon és a határon túli magyarok puszta léte is sehogy, azt kevésbé –, az viszont, hogy nem volt egyetlen értelmes kísérlet sem ennek az őrületnek a feloldására az elmúlt huszonöt évben, kifejezetten hátborzongató. Hogy ebben a kérdésben aztán tényleg nincsen közös nyelv – és esélytelen, hogy legyen –, az ijesztő.

Advertisement

Nekem személy szerint Trianon semennyire sem trauma. Hogy nem Magyarországon nőttem fel – hanem, tudjátok, Kárpátalján –, az nem fáj. Nem biztos, hogy így van, de meggyőződésem, hogy többet kaptam – például kulturálisan –, mint amennyit vesztettem ezzel. A szüleim és a nagyszüleim ezt persze másképpen élték meg – különösen a két nagyapám, akik egyike halálra fagyott és éhen pusztult a szovjet marhavagonban, a másika meg visszajött ugyan, de halálosan belebetegedett Szibériába és abba, hogy pluszban mindenét el is vették –, de számomra az az egész kisebbségi lét már csak egy történelem hozta körülmény volt, amivel kezdenem kellett valamit, és úgy érzem, tudtam mit kezdeni vele.

Igen, Trianon rég volt, Trianon történelem. De beszélni róla nem szégyen és nem is csak ostobán lehet. Se pró, se kontra. Főként azon ment a pörgés tegnap – olyan helyeken, amiket olvasok, vagy amik, mint ez az agyrém, elém kerültek –, hogy ilyesmit minek ünnepelni. Mi tagadás, magam sem vagyok az az ünneplős típus, harminc éve nem volt rajtam fehér ing, és azt sem hiszem, hogy a nemzeti összetartozás napjának bevezetésétől egyszer csak egymás nyakába borulna – vagy kéne borulniuk nekik – mind a 15 14 13 12 millió magyar.

Ezért csak néhány apróságot szeretnék megjegyezni halkan. Trianon és ez a szerencsétlen emléknap egy ép és többé-kevésbé egészséges országban nem ünneplésről szólna, nem sírás-rívásról, nem soha vissza nem hozható veszteségekről, nem gyógyíthatatlan és örökké fájdalmas sebekről és főképp nem az ezeréves határok visszaállításáról. Na és nem is ezek kifigurázásáról. Hanem szimplán arról, hogy történt egykor valami, aminek eredményeként nagyon sok magyar él kívül a magyar határokon. És ha már számukra olyan nagyon fontos Magyarország – még most is, még ez az elkúrt-idétlen Magyarország is, higgyétek el –, akkor az sem lenne hülyeség, ha Magyarország számára is fontosak lennének ők. Jaja, nemcsak a giccsbajnokok, hanem a többiek számára is.

Vagy ez is giccs így, ahogy elmondtam? Hát nagyon remélem, hogy nem.

Fotó: Komka Péter/MTI