Nincs új a nap alatt – viszont a Marvel legújabb képregényfilmje épp eléggé érdekes környezetben és megoldásokkal dolgozik ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Egy játékvonat sokkal királyabb csatatér, mint egy invazív idegen faj által uralt űrszektor.

Pár hónapja teljesen kiakadtam a Bosszúállók második részén, azért, mert a fejenként 3+ filmmel rendelkező marveles nagyágyúk rohadt unalmassá váltak. Persze a stúdió remekül hozza a kötelezőt, a vicces-macsós-szexis-beszólogatós zúzást, a rajongók nyilván erre vágynak, különben nem lenne ilyen sikeres a franchsie. Viszont ezek a filmek semmivel sem jobbak a nagy gyorséttermek sablonszendvicseinél, a McAvengers minden alkalommal pont ugyanolyan lesz bármelyik filmben, bármelyik hőssel. Helyén kell kezelni, és akkor okés – a közönség jelentős része nem újszerű művészeti állásfoglalásra vágyik –, de egy idő után tényleg nem érdekes már ugyanaz a szendvics ugyanabból a receptből.

Tavaly nyáron bejött a Marvel nagy lutrija, a szokatlan, ismeretlen hősökkel operáló, önreflexív, a műfaji sablonoktól elrugaszkodni látszó, de azokat inkább csak többé-kevésbé ügyesen elfedő-kigúnyoló Galaxis őrzői óriási siker lett. Idén a rovarméretűre zsugorodó szuperhőssel, a Hangyával próbálta meg ezt az utat követni a stúdió, felemás eredménnyel. Ez a film is kigúnyolja saját magát, és képes inkább könnyed, mint erőltetett maradni, sok benne a vicces jelenet, ami jó. Hangosan nevettünk a sajtóvetítésen, amikor Paul Rudd a végső csatában egy Thomas, a gőzmozdony játékvonatot életnagyságúvá varázsolt, és kikúrt a ház falán a kint gyülekező rendőrök legnagyobb döbbenetére. Meg akkor is, amikor a Michael Douglas által alakított Jó Doktor a tankos kulcstartóját felnagyítva – naná, hogy valódi tank az! – vágta ki magát szorult helyzetéből és egy óriási kutatóintézet széfjéből.

De ahogy a jó doktorozásból is kiderülhetett – akinek Van Egy Nagy Titka, Mert Ő Sem Tökéletes –, a sablonoktól ez a film sem képes elszakadni. Paul Rudd a modern kori Robin Hood, amolyan csibészes bűnöző, és közben persze remek apa. Van egy vicces fekete mexikói bevándorló haverja – néha tényleg vicces –, Evangeline Lily meg az Erős Női Karaktert hozza.

Ráadásul a sztorit minden valószínűség szerint az első Amerika Kapitány és az első Vasember forgatókönyvéből ollózták össze. Ennek ellenére a zsugorodós, hangyairányítós szupererők és az a lazaság, amivel a filmet kezelték – ha valaki az Ant-man nevű hőst kúrja el, az nem akkora tragédia, mintha a Vasember-franchise-zal teszi ugyanezt – mégis friss hatású tud maradni.

A Marvel-képregényfilmekben azt szerettük talán a legjobban, hogy minden mindennel összefügg. Ma már ez gyakran inkább tehernek tűnik, főleg mikor nagyon egymásba akarják ágyazni a különböző sztorikat, de itt épp akkora mértékben tűntek fel a Bosszúállók – ha gáz van, mi a francért nem hívjuk inkább őket? –, ami még pont szórakoztató volt.

Szóval, senki ne várjon óriási meglepetéseket a Hangyától, de a mai szuperhősös felhozatalban a jobb darabok közé tartozik, azaz egyszer végig lehet röhögni-mosolyogni, a zsugorodás meg a hangyahadsereg pedig sokkal érdekesebb szupererő, mint a nehéz kalapács, vagy az, hogy valaki mindenéből lézert tud lőni.

De azt még szeretném megjegyezni, hogy az általában is béna magyar szinkront sikerült ebben a filmben alulmúlni, ilyen érzelemmentes, sablonhangszínű magyarítást rég hallottam.

A filmet csütörtökön mutatják be a magyar mozik.