Azt írják itt, hogy jó lenne, ha azt tennék, és voltaképpen igazuk van. Nem véletlenül maradtam csendben, miután megkaptam a bankomtól a vonatkozó papírokat a vonatkozó számokkal.

Meg hát különben is megírtam a forintosításról szinte mindent, még a megfelelő időben.

De néhány apróság csak eszembe jutott így utólag – részben a fent linkelt poszt hatására –, kár lenne kimondatlanul hagyni ezeket. Csak szerényen, minden nyafogás nélkül, hiszen nem sok dolog áll tőlem távolabb, mint mondjuk utcára vonulni szegény károsultak társaságában.

Az egyik a politikai demagógia. Azt hiszem, kicsit tényleg rákúrt a Fidesz azzal, hogy végig az adósok megsegítéséről-megmentéséről beszélt. Attól nyilván nem tartok, hogy pont az ebben a témában elkövetett hazudozások fogják durván földre vinni a kormánypártot, ahhoz pár százezres számuk ellenére kevesen vannak az elégedetlenek. Az aktivista típusú elégedetlenek pedig még kevesebben. És arról még nem is beszéltünk, hogy a legaktivistább ellenzék – akár a létező pártpolitikait, akár az utcait nézzük – nem tartja szíve csücskének ezeket a nem kis részben saját pénzügyi analfabetizmusuk miatt megszorult népeket. Vagyis arra akarok kilyukadni, hogy nem lesz ebből minden fennálló rendet elsöprő harci jelenség.

De ezzel együtt is elképesztő, hogy a fideszes berkekben újabban sokszor szidott kommunikáció milyen pofátlanul működött az elmúlt hónapokban. A mindenki jól jár üzenetét a legtöbben benyelték – mint kacsa a nokedlit! –, még én is azt számolgattam novemberben, hogy jó nagyot fogok szopni, de talán sikerül kisebb tartozásról indulnom, mint amekkora összeget 2007 és 2008 fordulóján felvettem. Nos, nem sikerült: tekintettel arra, hogy a bankom előre lebontotta nekem, hogy a 2028-ig terjedő esztendőkben mikor mennyi kamattal és tőkével fogok még lógni, most már konkrétan tudom: a lakásomra hitelből költött összegig két és fél év múlva csökkenhetek. Most kétmillió a különbség, nem az én javamra, természetesen. Hozzáteszem, annyira nem is volt erős a forint a frankhoz képest, amikor belecsaptam, következésképpen nem kevesen lehetnek, akiknek ennél jóval pocsékabb kinézetű papírokat vitt ki a postás.

Jajgatnom kéne? Szaggassam meg a ruházatomat? Átvertek engem? Vagy én vagyok a hülye?

Advertisement

Századszor is elmondom: a svájcifrank-hitelt én vettem fel, tisztában voltam a kockázatokkal. A svájcifrank-hitelt azért vettem fel, mert a pénzügyi tanácsadómmal kiszámoltuk, hogy mennyit kellene visszafizetnem – mekkora törlesztőrészletek mellett – a szükséges hitel felvétele esetén CHF-ben, EUR-ban és HUF-ban kalkulálva. A különbségek hatalmasak voltak. A pontos számokra nem emlékszem, de az tutifix, hogy forintban magasabb lett volna a havi részletem, mint amekkora most, a megmentésem után lesz. Ez egy. A kettő meg az, hogy – mint a novemberi okoskodásomban is írtam – ha nem lépek akkor, soha a büdös életben nem tudtam volna lecserélni a tízemeletes újpesti panelt a négyemeletes panelre a Rómain.

Sokkal jobban érzem magam itt most, amint ahogyan ott éreztem magamat azelőtt.

Mindazonáltal miközben arról beszélünk, hogy helyesebb lenne, ha a devizahitelesek végre tényleg befognák a megsegített pofájukat, egyvalamiről nem kéne megfeledkezni.

Advertisement

Arról, hogy járhattam volna jobban is. Mert a politikának mocsok nagy felelőssége van.

Mármint a magyar politikának, ezen belül a magyar gazdaságpoltitikának. Szerintem nem is abban, hogy hagyott elburjánzani egy utólag hibásnak mondott terméket. Ez hülyeség. Sőt a gazdasági világválság kirobbanásáról sem az aktuális magyar kormány tehetett.

Ám azért, hogy több mint egy évtizede jórészt csak rossz válaszok születtek az ebből a válságból következő kihívásokra, semmi okunk megsimogatni sem – visszamenőleg – Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc, sem Orbán Viktor fejét. Függetlenül attól, hogy devizahitelesek vagyunk, vagy sem. Tudjátok, mi volt pl. az euróbevezetés első kimondott, majdhogynem hivatalosnak tekinthető céldátuma? Jobb, ha el sem árulom. Vagy mégis: 2007. Egy szó, mint száz: ha sorozatosan nincs elkúrva minden, akkor az egész balhé nincs. Úgyhogy így.

Advertisement

Befejezéseként ezért hadd emeljem át egy az egyben az előző poszt utolsó bekezdését:

Csak a rég ismert tanulságot szeretném újfent levonni, aláhúzni és beboldozni – amit mindig mindenki elfelejt –: soha ne tervezzetek hosszú távra és soha ne bízzatok senkiben és semmiben. Na és természetesen addig nyújtózkodjatok, ameddig a takarótok ér!

Azt a tizenhárom évet pedig fél lábon is kibírom. Csak egészség és Cink legyen!

[kép innen]