Néhány hete elolvastam a Vadnai Bébit – ezt tudjátok –, és valahogy kedvet kaptam tőle, hogy más magyarokkal is próbálkozzam. Háy János volt kéznél, az Egymáshoz tartozók c. kötet, amiben különböző rövid tartalmak vannak. Na ez is egy egészen érdekes könyv.

Az utóbbi években elhanyagoltam a magyar irodalmat. Nem volt ez mindig így, kárpátaljai koromban nagyon érdekelt, sokat is olvastam, Gion Nándor és Grendel Lajos voltak a kedvenceim elsősorban, és sokan mások is, nemcsak határon túliak, Mándy Iván, Lengyel Péter, Ottlik Géza magától értetődően, meg még olyanok, mint mondjuk Szász Imre vagy Somogyi Tóth Sándor. Szándékosan nem régi klasszikusokat mondok, az más, ha olyanokat nézünk, akkor Mikszáth Kálmán a legmenőbb, későbbről Tamási Áron. Zárójelben megjegyzem, még verseket is fogyasztottam. Ha hiszitek, ha nem.

Advertisement

Aztán a kilencvenes években – erről talán már beszéltem, bár lehet, hogy csak a Tumblr-en – irodalmi folyóiratokat is vásároltam rendszeresen, figyeltem, kik-mik az újak, érdekesek. Később ez elmúlt valahogy, talán kevesebb időm lett, amikor elkezdtem napilapozni, vagy csak úgy magától lanyhult az érdeklődésem. Gion Nándor meghalt, Grendel Lajos iróniáját meguntam, és leginkább csak akkor kaptam fel a fejemet, ha megjelent valami friss Bodor Ádámtól vagy Závada Páltól.

Gondolom, a felsorolásból is látszik, hogy az olyan prózistákat – ezt a szót így a tárgyalt Háy-kötetig nemigen láttam leírva – szeretem főként, akik jól, különösebb erőfeszítések nélkül olvasható szövegeket termelnek. Már akkor sem volt kedvem bonyolult, többrétegű nyelvjátékokkal és mélyfilozofikus szerkezetekkel bíbelődni, amikor még a mostaninál frissebb volt az agyam, és a helyzet azóta sem változott, előnyére semmiképpen. Kedves írók, történeteket írjatok nekem, szoktam mondani, úgy magamban, szívesen dolgozom ugyan, nem a felhőtlen szórakozás a célom egyáltalán, az a jó, ha a dolgoknak súlyuk van, de rejtvényt fejtenem hadd ne kelljen, azt mindig is utáltam. Na mindegy, biztosan értitek, nem véletlen, hogy egészen nagy nevek is hiányoznak a privát listámról. Nem kérdőjelezem meg őket, csak nem tudok mit kezdeni velük.

Egy szó, mint száz, most az van, hogy szinte sajnálom ezt a kiesett tíz-tizenöt évet, hogy nem tartottam lépést, ez idő alatt csomó mindenről lemaradhattam bizonyára.

Advertisement

Háy Jánost pont olvastam ezenközben egyszer, A bogyósgyümölcskertész fia c. kötetet történetesen, úgy rémlik, hogy sokat nevettem, és valamennyi szomorúság is lehetett benne, hiába, az élet ilyen. A földhöz azonban nem vágott, különben máris küldtem volna a feleségemet a könyvtárba, hozzon még hasonlókat.

Az Egymáshoz tartozók épp hasonló, de még szerteágazóbb, csupa rövid írás, pár ciklusban, előbb apró kis sztorik családról, szülőkről, gyerekekről, viszonyrendszerekről, aztán vannak benne esszék irodalomról, utakról és az időről is. (Az idő mellesleg aljas dolog.) Csomó jó kis szöveg, pl. Csokonairól és Petőfiről is, és ez a kedvenc idézetem: "Kibaszás lenni Csokonainak, mondta Vörösmarty, főleg ennyire tehetséges Csokonainak." Későn jutott eszembe, hogy egy olyan posztot kellett volna csinálni, hogy a tíz legjobb idézet, de újra kéne nyálazni hozzá az egészet elölről, az most nem fér bele, kár.

Háy vicces író, nagyot nem akar mondani, így a kicsikből adódik össze valami, még nem tudom, hogy ez a valami mennyire erős és markáns, nem ülepedett le. Az asszimiláns című szövegből – a kötet végén található – messzemenő következtetésekig is juthattam volna, eléggé érint, ki lehetne nálam is vidékibb a fővárosban, és jól is írta meg Háy, de mégis kellett volna még egy dimenzió nekem benne, hogy milyen, nem tudom, hogy hogyan, azt sem. Kis hiányérzet maradt bennem, az a helyzet.

Ezzel együtt – ahogy mondtam is az elején – megint elkezdtem tehát érdeklődni a magyar irodalom iránt, megyek tovább, nem kizárt, hogy Háyval, az sem, hogy másokkal, kíváncsi vagyok, nyitott, később majd mondom megint, hogy hol tartok, meddig jutottam.

Ha így folytatom, az lesz a vége, hogy magyar filmeket is elkezdek nézni?!? Durva lenne.