Ez egy személyes hangvételű írás az Interpol és a New Pornographers új lemezei ürügyén arról, hogy milyen jó a maguk idejében szeretni a zenekarokat. Amelyeket néha el kell engedni.

Budapest

A kedvenc zenekaraimmal sokáig az volt a problémám, hogy bőven azután ismertem meg őket, amikor relevánsak voltak: a Madnesstől a Devón át a Roxy Musicig egyik sem volt sehol, mire beléjük botlottam. Szeretni ettől persze lehet ezeket is, de hát mennyire más lett volna a zenéjükkel úgy találkozni, hogy még épp újak és aktuálisak! Érezni, hogy én is része vagyok a sikereiknek, ami talán hülyén hangzik, de ha belegondoltok, nem teljes hülyeség.

Erre viszont sokáig várnom kellett, úgy nagyjából az ezredfordulóra kerültem szinkronba a világgal, leginkább az internet nevű csodás találmánynak köszönhetően. Csakhogy akkoriban pont nem nekem osztották a lapokat: a popzenének még nem sikerült kikecmeregnie a kilencvenes évekből, az összes divatos irányzat taszított, a gitárzenében a Coldplay akarta jelenteni a friss hangot, a mainstream pop pedig majdnem olyan érdektelen volt, mint manapság.

Ráadásul az ezredforduló idején Budapest összehasonlíthatatlanul rosszabb hely volt a mostaninál. Legalábbis jót enni, inni és szórakozni is sokkal nehezebben lehetett, mint most. Szórakozóhelyek és értelmes koncertek alig voltak, az itteni kínálat alapján simán hihette az ember, hogy korunk csak breakbeat alapú tánczenékről, downtempóról és a kifulladó magyar undergroundról szól.

Ehhez jött az is, hogy a társaságomból senki mást nem érdekelt ilyen mértékben a zene, mint engem, ezért nagy lépésnek számított, amikor végre megismerhettem olyanokat, akiknek szintén rengeteg fölösleges lemezcím és zenekarnév volt a fejükben, és akikkel el lehetett menni koncertekre, akár Bécsbe is. Ez az időszak pont egybeesett azzal, amikor 2001-2002 körül évek óta először nagyobb tömegben jelentek meg új, stílusos együttesek, amelyeket láthatóan a 60-as, a 70-es, a 80-as évek azon zenéi inspiráltak, amiket én is szerettem.

Advertisement

Lehetett végre vitatkozni, hogy túl van-e hype-olva a Strokes, meg hogy mi a jó a White Stripesban, és reménykedni, hogy na, eljön-e valamelyik a Szigetre (nem), vagy legalább Bécsbe (igen). Ezzel párhuzamosan életre kapott a független pop-rock, és addig elképzelhetetlenül sok, éppen aktuális zenekart ismerhettem meg, végre időben.

Forrás: Bryanbarnesart

Az igazi aranykor számomra az évtized közepén jött el: egy kicsit szégyellem is, de én a Franz Ferdinandra és a nyomában megjelenő zenekarokra úgy gondolok, ahogy más szokott A Fiatalságára. Pedig akkor már nem voltam éppen tizenéves. Tudom, hogy ezek nem voltak túl eredeti együttesek, és a többségük inkább csak egy-két szám, de maximum egy lemez erejéig tűnt izgalmasnak. Nekem az jutott, hogy a Maximo Park, a Bloc Party meg a Rakes neve képes mindennél erősebb nosztalgiát előhívni belőlem. De vállalom. Mellesleg sok más irányból közelítő, többre hivatott együttes is megjelent akkoriban, az Arcade Fire-től a Fiery Furnacesig.

Advertisement

De most tényleg, a nullás évtized közepe milyen jó időszak volt már?! Pláne, amikor azt láttam, hogy a visszatérő gitárzene külföldön már-már a mainstream, de még itthon is megszerették őket olyan ismerőseim is, akik addig mondjuk csak metált hallgattak. Akkoriban kezdtem én is írni lemezekről, beindult a bulisorozatunk, végre történt valami. Ráadásul volt értelme azt kiabálni, hogy "Gyurcsány, te szemét!", és még Putyin is aránylag jó arcnak tűnt. És pont nem volt még sem Facebook, sem YouTube, és az egészséges mértéken belül jelentek meg az új zenék.

Ahogy aztán lenni szokott, a dolgok kezdtek elromlani. Egy idő után egyszerűen kezdett sok lenni az új brit gitárzenekarokból, az Arctic Monkeysnál kiszálltam, pedig az még istenes volt a nyomában megjelenő, tucatindie zenekarokhoz képest. Az évtized végére már megint érdekesebbnek tűntek azok, akik használtak szintetizátort, én meg egyre kevesebb új zenekarért tudtam olyan istenigazából, fociszurkolósan lelkesedni.

Ami pedig a pár évvel korábbi kedvenceimet illeti, hát azok sem bizonyultak érdemesnek a bizalmamra: vagy feloszlottak, vagy eljelentéktelenedtek, de még a legjobbak sem bírtak huzamosabb ideig relevánsnak maradni. És akik véletlenül igen, azoknak is megkopott a varázsuk, lásd a Strokes, a Yeah Yeah Yeahs vagy Jack White utolsó lemezét.

New York

Nincs még egy olyan zenekar, amellyel annyira hűen lehetne illusztrálni ezt a folyamatot, mint az Interpol. Az az Interpol, amely az első hullámmal érkezett: a 2002-es első lemez rögtön egy igazi klasszikus, én is bírtam, de azért akkor még nem lettünk a legjobb barátok. Aztán eljött 2005 nyara, ami számomra egy furcsa és átmeneti időszak volt, sokat voltam egyedül, és már nem is emlékszem, hogyan történt, de egyszer csak beütött az egy évvel korábbi második lemez, az Antics.

Advertisement

Teljesen megfogott a zenekar sötét romantikája, a dalok bemásztak a tudatalattimba, Interpol-koncertre akartam menni, nem bírtam megunni a lemez két slágerszámát (Slow Hands, Evil), utóbbival még álmodtam is. Akkoriban egyáltalán nem volt ritka, hogy zenékkel álmodtam, de ez különösen fura volt: arról szólt, hogy valami szavazáson az Evil lett az év száma, és ezen különböző magyar hírességek kiakadtak a tévében (Réz Andrásra konkrétan emlékszem, hogy nagyon dühös volt!), még anyámmal is összevesztem rajta. Fekete mágia lehetett a dologban, semmi kétség.

Amikor megjelent aztán a harmadik lemez, az Our Love to Admire, 2007 nyarán, az a változatosság kedvéért szintén nem könnyű időszakban ért. Akkor is sokat voltam egyedül, és akkor is sok Interpolt hallgattam, noha az a lemez már nem érte el az első kettő szintjét, de bőven jó volt így is. Viszont akkor nyáron végre láttam a zenekart élőben egy holland fesztiválon, majd novemberben önálló koncerten is, szuper volt mindkettő, de nagyjából itt véget is ért a közös sztorink.

Advertisement

Újabb három évvel később már alig szólt az életem az Interpolról, nem is volt annyira szükségem rá, ráadásul a csalódást keltő negyedik lemez megjelenése után kilépett a szuperkúl basszusgitáros, Carlos Dengler. Onnét ez már nem volt ugyanaz a zenekar, Bécsben is nélküle láttam őket ősszel. Amikor pedig egy évvel később végre eljöttek a Szigetre, ott bizony már eléggé untam, igaz, előtte beszélhettem a dobossal, Sam Fogarinóval, aki egy nagyon kedves ember.

Most megint itt egy új lemez. És tudjátok mit? Még csak nem is rossz. Paul Banks és Daniel Kessler vélhetően akárhányszor nekifutnának, mindig hasonló lenne a végeredmény: interpolos számok követik egymást, van köztük kimondottan jó is (Ancient Ways, All the Rage Back Home), csak éppen semmilyen érzelmet nem képesek kiváltani belőlem. Pedig most még a kísérletezést is feladták, nincsenek szétfolyós, atmoszférikus, lassú számok, a zenekar beletörődött, hogy az Interpol akkor a legjobb, amikor olyan, mint az Interpol.

Advertisement

Aki még mindig nagyon rajong értük, annak ez elég, a többiek meg azt mondják, hogy nem rossz, de akkor ezzel az erővel inkább előveszem a korai lemezeket. Banksék nem mondhatják ugyanezt a promótereknek és a fesztiválszervezőknek, ezért kénytelenek néha új lemezt csinálni, de olyan sokat ez az Interpol sztorijához már nem fog hozzátenni. Az enyémhez pedig annyit sem. Jó, hogy elkészült, de már nem erről szól a világ, pedig volt idő, amikor róluk is szólt, őket koppintotta az Editorstól a Nationalig a fél indie élvonal. De ez nem tegnap volt.

Vancouver

Az Interpollal ellentétben a New Pornographersnek semmi köze nem volt a Class of 2001-hez: a zenészeknek már volt múltjuk, különböző kanadai indie rockzenekarokban szereztek nevet és rutint, és amikor megalakították 2000-ben a New Pornographerst, harminc körül jártak. Aztán az első lemezzel ők lettek az egyik első kanadai indie rock zenekar, amely nemzetközi karriert csinált, nem is véletlenül, tekintve, hogy az évtized első felében a New Pornographers a világ egyik legjobb popegyüttese volt.

Advertisement

Az első három lemezen csak elvétve akad töltelékszám, a három frontember (Neko Case, Dan Bejar és a fő dalszerző Carl Newman) tökéletesen egészíti ki egymást, a dalok sose kiszámíthatóak, ellenben szellemesek, ötletesek, kicsattannak az életerőtől, és fortélyosan dallamosak. És emlékeztetnek sok mindenre a rock korábbi évtizedeiből (főleg a power popból), de semmit se nyúlnak konkrétan – na jó, ez a Game Theory-szám azért eléggé megelőlegezi a zenekart, de ez is csak a sztori kis szelete.

Én – ahogy már megírtam jó régen – úgy ismertem meg a New Pornographerst, hogy egy kanadai srác ajánlotta, akivel a Napsteren kerültem kapcsolatba, és leveleztünk egy-két évig zenékről. Le is töltöttem a slágerszámot, akkor annyira nem győzött meg, de két évvel később aztán ráharaptam a lemezre, ahogy imádtam az abban az évben megjelenő másodikat is, akárcsak a 2005 már említett nyarán megjelenő harmadikat. Az Interpol mellett a New Pornos is fontos szerepet játszott akkor az életemben, mellesleg mindkettő pont akkor volt a legmenőbb. És ők is eljutottak a következő tavasszal Bécsbe, meg én is.

Advertisement

Aztán itt is elromlott minden: a negyedik lemez, a Challengers már alig emlékeztetett a New Pornographersre, egy átlagos alter-college popzenekar lett belőle, és az maradt a következő lemezre is. Mintha csak kötelességből csinálták volna ezeket, mert közben a zenekar továbbra is egyre népszerűbb, és nyilván nehéz kiszállni, ha egy üzlet beindul.

Most ezen az új lemezen, a Brill Bruisersen Newmanék is azt találták ki, hogy megpróbálnak visszatérni a New Pornographers klasszikus értékeihez: a tempósabb dalokhoz, az izgalmasabb dalszerkezetekhez, a rafinált dallamokhoz, amelyek már kezdtek kiveszni a zenéjükből. És még csak azt se lehet mondani, hogy nem sikerült nekik, sőt, minden eddigi lemezüknél modernebbnek és maiabbnak is hangzik a zenekar.

A Brill Bruisers kifejezetten kellemes lemez, főleg így ősz elejére. Csakhogy a New Pornographers nem egy kellemes zenekar volt alapjában véve, csak aztán jött ez a pocakos-beérkezett hangvétel, és pont ez most is megmaradt. Ez egy teljesen jó indiepop-zsánerlemez, de ilyenre van száz másik zenekar, ez az együttes többről szólt régen. Kétlem, hogy bárkiből komolyabb reakciókat váltana ki, bármilyen irányban is – na jó, az epikus zárószám, a You Tell Me Where azért megfogott, meg a Bejar-féle, new wave-es War on the East Coast is bomba. De hát ilyen főispán dalszerzők esetében, mint Newman vagy Bejar, ez a minimum.

Budapest

Mindkét lemezről lehet találni olyan kritikákat, amelyek azt írják, hogy RETURN TO FORM!, meg hogy a legjobb albumuk a Turn on the Bright Lights/Mass Romantic óta, de ezeknek nem szabad bedőlni.

Advertisement

Mindkét együttes beteljesítette a küldetését évekkel korábban: az Interpol becsatornázta és segített újra divatossá tenni a húsz évvel korábbi brit darkos gitárzenét, sokan másolták is őket, és hét-nyolc éve tényleg nagyon népszerű is volt. A New Pornographers pedig segített menővé tenni Kanadát, és újra visszahozta a dallamot a popzenébe egy olyan korban, ami nem a dallamról szólt.

És persze nem mellékesen a küldetésük része volt az is, hogy keresztezzék az életemet az előző évtizedben, meg is változtassák azt – igen, még ez sem túlzás, de ebbe nem megyek bele jobban, mert már így is olyan ez a poszt, mint a Garden State, vagy valami másik elviselhetetlen indie-film az előző évtizedből.

Vannak zenekarok, amelyek az egész életünket végigkísérik, és vannak, amelyeket el kell engednünk. Egyébként is, valószínűleg még mindig több zenét hallgatok az egészségesnél, de már nem is tudom, mikor álmodtam utoljára zenekarokkal. Az Interpolnak meg a New Pornographersnek pedig köszönöm, hogy pár évig realtime-ban lehettem a rajongójuk.