Az alábbi – az év első egy-két hónapjában megjelent – albumok önálló kritika erejéig nem ihlettek meg, de egy-egy gyorstüzelő ismertetőt simán megérnek.

Voltak már az idén egész jó albumok: írtam külön az új Panda Bear-, Belle & Sebastian-, Pond-lemezekről, itt pedig az inkább marketingterméknek tekintendő Madonnáról. Most jöjjenek a többiek, a tavaly már bevált rövid formátumban.

Father John Misty: I Love You, Honeybear

Egy mondatban: A Fleet Foxes egykori dobosának szövegcentrikus, eklektikus és sokszor szép lemeze a saját házasságáról, amely a kritikusok szerint az év egyik legjobbja eddig.

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Josh Tillman elég jó dalokat ír, de ezeknek főleg angol nyelvterületen lesz kultuszuk, mert a szövegek tényleg sokat dobnak rajtuk. Főleg a hetvenes évek dagályos singer-songwritereit idéző lemez ez, zongorával, akusztikus gitárral, gyakran nagyzenekari kísérettel, a legdrámaibb, Amerikát ostorozó számban konzervnevetéssel.

Legjobb számok: I Love You, Honeybear, The Night Josh Tillman Came To Our Apt., The Ideal Husband.

Fogom-e még hallgatni: Lehet, de csak akkor van értelme, ha van erőm koncentrálni a szövegekre is.

Sleater-Kinney: No Cities to Love

Egy mondatban: A csak nőkből álló, feminista, politikus himnuszairól is híres amerikai trió jó ideje kultikusnak, sőt intézménynek számít a független rockzenében, hat év szünet után tértek vissza.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: A Father John Misty-lemez mellett ez 2015 másik nagy kritikai sikere, de itt, gyanítom, az elismerés legalább annyira szól a Sleater-Kinney életművének és a nőjogok melletti kiállásának, mint maguknak a daloknak. Amik amúgy nem rosszak: két-három perces, dühös, feszes, punkos kirohanások, ráadásul nem is két-három akkordos butaságok, hanem ötletesen összerakott számok, de mégsem tudnak magukkal ragadni.

Legjobb számok: Surface Envy, A New Wave, Price Tag.

Fogom-e még hallgatni: Ez a hajó valószínűleg korábban elment, belőlem már nem lesz sajnos Sleater-Kinney-rajongó. De belőled még lehet!

Susanne Sundfør: Ten Love Songs

Egy mondatban: A hazájában rendkívül népszerű (de M83- és Röyksopp-számokban is éneklő) norvég énekes-dalszerzőnőnek ez az első olyan lemeze, amely komolyabb nemzetközi figyelmet is kelt.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Ami számomra az utóbbi idők óriási öntudatosénekesnő-dömpingjének 95 százalékából hiányzott: Susanne Sundfør tök jó dalszerző, és a hangja is pont tökéletes, otthon van a szép, monumentálisan hangszerelt dalokban ugyanúgy, mint a jellegzetesen skandináv elektropopban (egy-egy számban amúgy a Röyksopp és Anthony Gonzalez is ott van producerként). Talán Alison Goldfrapp érezte ennyire egyszerre a drámát és a szintiket, mint most ő. (A fenti képen is ő látható egyébként.)

Legjobb számok: Accelerate, Silencer, Delirious.

Fogom-e még hallgatni: Muszáj lesz, rég nem hallottam ilyen erős női poplemezt, Lana Del Reynek bőven van hová fejlődnie.

Viet Cong: Viet Cong

Egy mondatban: A kanadai zenekar a Women együttes romjain alakult, egy számukért pedig már lelkesedtem is az év elején, és bár első album kevés hasonló csúcsponttal szolgál, de bőven jó bemutatkozás.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Mintha kereszteztek volna egy feszes-zajos brit posztpunk zenekart egy öntörvényű indierock-együttessel, amilyen mondjuk a szintén kanadai Wolf Parade volt.

Legjobb számok: Bunker Buster, Continental Shelf, Silhouettes.

Fogom-e még hallgatni: A fenti három szám eléggé kiemelkedik, úgyhogy főleg azokat, viszont fontos felfedezés, hogy a Cassette c. tavalyi EP-n van pár dal, ami az albumon is a jobbak közé tartozna.

Moon Duo: Shadow of the Sun

Egy mondatban: A tavaly nálunk is járt Wooden Shjips gitárosa, Ripley Johnson és Sanae Yamada duója, repetitív, improvizatív, jó értelemben véve primitív drone-rockkal.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy ugyanazt a receptet csócsálják újra és újra, és mégis működik. Végig ismétlődő billentyűs- vagy gitárriff, pszichedelikus és űrrockos effektek, minimális ének, és a legtöbb szám van annyira hipnotikus, hogy bánom, amikor vége lesz.

Legjobb számok: Night Beat, Zero, Animal.

Fogom-e még hallgatni: Istenien el lehet feledtetni a külvilágot, ha ez zakatol a füledben, úgyhogy igen!

H. Hawkline: In the Pink of Condition

Egy mondatban: Valószínűleg nincs mindenki tisztában azzal, mennyire jó dolog, ha valaki végre felkarolja a Gorky's Zygotic Mynci-féle, walesi pszichedelikus pophagyományokat, de ez az énekes-dalszerző pont azt teszi.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Ami a fősodorbeli brit indie-popból mára teljesen kikopott: vannak dallamok! Kedvesen ütött-kopott gitárpop, ami teljesen elüt mindentől, ami manapság kicsit is divatos, inkább egy 80-as/90-es évekbeli független zenekarra hajaz, és ez már jó.

Legjobb számok: Sticky Slithers, Isobelle, Moons In My Mirror.

Fogom-e még hallgatni: Igen, ha fejnehéz is a lemez, és az elejére kerültek az emlékezetesebb számok.

Diagrams: Chromatics

Egy mondatban: Sam Genders az egyszer nálunk is fellépett brit folktronika zenekarból, a Tunngból kiválva indított új, poposabb projektet, melynek ez a második lemeze.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Leginkább olyan zene ez, amely téli estéken kelti az otthonosság és a biztonságosság érzetét. Nem tolakodó, barátságos modern gitárpop, Genders kellemes és hálistennek sosem szenvedős énekhangjával, könnyed melódiákkal, viszont ritkán emlékezetes. De hát nem lehet egyszerre mindent :(

Legjobb számok: Phantom Power, Shapes, Dirty Broken Bliss.

Fogom-e még hallgatni: Szerintem az első hideg októberi estén lehet, hogy örülni fogok, ha eszembe jut. De nem biztos, hogy eszembe jut.

Dutch Uncles: O Shudder

Egy mondatban: A kicsit progrockos/artpopos beütésű angol zenekarnak ez már a negyedik albuma, melyben megbízható másodvonalon hozza a ma megszokott brit indiepopos kliséket, a falzett hangú énekestől kezdve a kiszámíthatóan különleges dalszerkezetekig.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Semmi olyan, amit ne hozna magasabb színvonalon a Field Music, egyébként meg tök jól mutatja, mi a baj ezzel az évek óta uralkodó, Wild Beasts/Bombay Bicycle Club stb. fémjelezte vonallal: hibátlan profizmussal előadott, steril és tök jellegtelen dalok. Nem zavarna, ha nem hoznának fel kritikusok hasonlatként olyan, milliószor jobb zenekarokat, mint az XTC és a Sparks, a Dutch Uncles hozzájuk képest a fasorban sincs. És hogy néznek már ki?!

Legjobb számok: Babymaking (az egyetlen, ami jobbnak tűnt, de lehet, hogy azért, mert ez az első a lemezen).

Fogom-e még hallgatni: Persze, csak előbb hülyének maszkírozom magam!!

Public Service Broadcasting: The Race For Space

Egy mondatban: Két brit zenész instrumentális rockzenei projektje, amit archív filmhíradó- és űrhajózási hangdokumentumok bejátszásával dobnak fel, utóbbiak most az USA és a Szovjetunió űrversenyét idézik meg.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Amikor jól eltalálják (mint a Go! című számban) a hanganyagok beillesztését, akkor azok valódi dalszövegként funkcionálnak, és a zene is elég változatos, a krautrockos, sőt posztrockos kísérletezésektől kezdve a funkkal vagy new wave-vel kacérkodó darabokig.

Legjobb számok: Go!, Gagarin, E.V.A.

Fogom-e még hallgatni: A lemez nagyobbik része inkább háttérzeneként működik, annak nem rossz, de kár, mert a Go! azt mutatja, tud a PSB ennél többet is.