Nem akarnék én itt békésböcskeizni – meg ilyesmi –, és a QR-kódok sem izgatnak semennyire, de mindennek van határa! Vasárnap este megnéztem Prágában a Kanada–Oroszország hoki-vb-döntőt, és bár az eredmény is fájdalmas volt, jobban bosszantott, amit a közelemben láttam.

Ehhez el kell mesélnem elöljáróban – ha eddig nem mondtam volna –, hogy kb. a jkb.hu elődjének születése óta van szerencsém akkreditációval részt venni ilyesfajta eseményeken. Ez két okból fontos a témával összefüggésben. Az egyik, hogy sok-sok pénzt spórolva csodálhatom a világ legjobb sportjának elképesztően színvonalas megnyilvánulásait, a másik – ez kevésbé fontos –, hogy a nemzetközi sportsajtó egyes szereplőit is megfigyelhetem munka közben.

Az már itt a Cinken is régen kiderülhetett, hogy én bele vagyok bolondulva ebbe a dologba alaposan, ami egyebek közt azt jelenti, hogy ha már egyszer láthatom egy vb néhány meccsét, akkor azokat ától cettig végignézem, sőt a leggyakrabban már a bemelegítéstől kezdve figyelem, mi is történik a jégen. Ezt csak azért mondom, mert természetesen nem várom el, hogy minden szakíró hasonlóképpen viselkedjen, és folyton-folyvást ott rohadjon a lelátón, izgatott tekintetét le sem véve a húsz-harminc méterrel lentebb zajló eseményekről.

Hiszen ők – csehek, oroszok, finnek, svédek és a többiek – nem minden májusban egyszer látnak ilyen csodákat néhány napig, hanem mindig, amikor csak kedvük tartja, hosszú éveken és évtizedeken át. Úgyhogy az vesse rájuk az első követ, aki biztosan különb náluk.

Advertisement

Hanem most este mégiscsak felkúrtam magam – és akkor itt vissza is térhetünk ahhoz a rendkívül fontos kérdéshez és dilemmához, hogy pusztul-e a világ, vagy sem.

Az idei prágai világbajnokság döntőjét Kanada és Oroszország játszotta. Ez tökéletes párosítás ebben a sportban, a laikusok is tudják, hogy komolyabb ellenfelek nincsenek. Ebben az évben pláne nem voltak. Tudni kell, hogy Kanada nem mindig veszi annyira komolyan a világbajnokságot – 1998 és Nagano óta az olimpiára koncentrálnak, ott mindenki játszhat az NHL-ből is, illetve az ad nagy presztízst, az utolsó kettőt nyerték is –, de ezúttal odafigyeltek a vb-re szintén. Eljött Sidney Crosby, a világ egyik legjobb játékosa, hogy olimpiai bajnoki címe és Stanley Kupája mellé behúzza a vb-győzelmet – s így a Triple Gold Club tagja legyen –, és mindenestül őrült mód erős keretet raktak össze, egyértelmű volt, győzni akarnak.

Úgy is mentek végig, minden meccsüket behúzták sorban – szám szerint kilencet –, na és a döntőben összejöttek az oroszokkal, álomfinálé. Nemcsak, mert ez a két válogatott nyerte a legtöbb vb-t, nemcsak, mert az utóbbi két döntőjüket – 2008-ban Kanadában és 2009-ben Svájcban – az oroszok nyerték, és nemcsak, mert miközben a két utóbbi olimpiát Kanada vitte el, s közben az oroszok a negyeddöntőkben kiestek. Hanem elsősorban és mindenekelőtt, mert akárki is vezeti mondjuk a világranglistát, keményebb-historikusabb rivalizálás nincs.

Advertisement

A meccset 6-1-re nyerte Kanada. Brutális volt. Crosbyék azt csináltak, ami jólesett nekik. Kis túlzással: az első pillanattól az utolsóig. Vancouver és Szocsi után ismét bebizonyosodott: amit nagyon meg akarnak szerezni, amit nagyon el akarnak venni, azt megszerzik és elveszik. Utoljára 2008-ban Quebecben nem jött össze nekik – azt a hazai rendezésű vb-t is nagyon meg akarták nyerni, nem ment, az oroszok óriási meccsen behúzták –, de azóta mindig. Ha gyengébb, kísérletibb csapattal jönnek, nincs meg, de ha rámennek, megvan. Az NHL az NHL – alap és csimbirasszó –, minden más pedig nem több ma már, mint minden más.

Kanada meg tehát Kanada.

A fentiekből, remélem, kitűnt, hogy a világ legfontosabb sporteseménye zajlott vasárnap este háromnegyed kilenctől a prágai O2 arénában. Egy olyan esemény, amire fejenként sok tízezer forintnyi koronáért vagy euróért váltott jegyet körülbelül 17 ezer ember, és milliók nézték tévén. Amit kaptak ezért – a történelmi 6-1 –, az értékarányos volt a belépőjegyek árával.

Advertisement

Azzal kezdtem, hogy nem akarok békésböcskezni, mert milyen az már. Mégis: képtelen vagyok értelmezni, hogyan lehetséges, hogy alattam – szinte legfelül ültem – a médiatribünön kicsit sem kevesen folyamatos facebookozással töltötték a meccs legnagyobb részét.

Tisztában vagyok vele, mekkora hülyeség amiatt búslakodni, hogy az emberek ma már nem beszélgetnek egymással annyit, mint régen. Dehogy nem. Legfeljebb nem hántanak közben kukoricát és nem énekelnek népdalokat. Ezeket leszámítva azonban ellenkezőleg. Többet beszélgetnek, többet kommunikálnak, mint valaha. Épp ez a baj: ha valami egyszer elpusztítja az agyukat, az a kommunikáció. Ezeknek ott körülöttem – az O2-ben – már el is pusztította.

Mondom még egyszer: a világ közepében voltak – és nem tudták, nem értették, hogy ott vannak. Úgyhogy vigyázzatok magatokra. Mert ha nem teszitek, a ti agyatok is fel lesz falva!