Egy kommentelő kérdezett ilyet tegnap az egyik putyinos posztom alatt, és annyit tudtam mondani, hogy ha engem kérdezel, nem félek cseppet sem. Aztán elmorfondíroztam ezen.

Már amennyire tőlem telik. Szerintem is érdekes tényleg, hogy hogyan lett az elmúlt hónapokban akkora mumus az oroszokból és az orosz elnökből, amekkora nagyon régen nem volt senki. Oszama bin-Ladent is beleértve. Konkrét válaszaim természetesen nincsenek, majd segítetek, ha lesz hozzá kedvetek.

Advertisement

Lehet, hogy hülyeség, ami elsőre eszembe jutott – mondom, hogy bizonytalan vagyok –, de kezdésként visszaugrottam egy pillanatra a szovjet időkbe. Tudjátok a történelemből, sokan át is éltétek, hogy volt valami globális hidegháború évtizedeken át. Ami különös, az az, hogy a hidegháború a Szovjetunióból nézve nem volt félelmetes. Egyáltalán nem. Nem is annak nevezték, hanem békeharcnak.

A másik oldal, az amerikaiak meg a NATO voltak az agresszív állatok, a világ csendőrei, akiknek nagy az arcuk, de úgysem mernek belekötni a szovjet emberekbe. Mert fosnak tőlük, és tudják, hogy kapnának a pofájukra, ha megpróbálnák. Ezt a szovjet bátorságot nem a kommunista ideológia magasabbrendűsége alapozta meg, hanem a nagy honvédő háború kultusza. A nem kis részben ebből fakadó birodalmi magabiztosság. A Szovjetunió soha nem lesz agresszor, de képes megvédeni magát bárkivel szemben, ennyi.

Mondhatjátok, hogy mindeközben üresek voltak a boltok és orbitális kamu volt az egész ország, sőt a keleti blokk is mindenestül. Ez igaz, de a fasiszták halhatatlan elpicsázása akkor is benne volt az emberek többségének a lelkében. Nagyon mélyen.

Advertisement

Benne van most is. Kint voltam tavaly a SZKA Szentpétervár egyik hazai KHL-meccsén, a Dinamo Moszkva ellenin. A SZKA klasszikus katonacsapat, mentek folyamatosan a szovjet korszak indulói a tökéletesen XXI. századi kulisszák között. Nagyon furcsa érzés volt ez, de azt feltételezem, megértettem valamit abból, hogyan működik a putyini Oroszország.

A rendszerváltás után beköszöntött jelcini vadkapitalizmus rendesen szétbarmolta még az írmagját is annak, amire előtte birodalmat építettek. Befejezte a munkát, amit a brezsnyevi pangás elkezdett. Ezt a kuplerájt tette rendbe Vlagyimir Putyin, és hogy a maga módján jól csinálta, az kézenfekvő. Nyilván semmi köze ennek a nyugati típusú demokráciákhoz. Ha a számunkra legfontosabb sztenderdeket nézzük – emberi jogok szavatolása, szabad piac stb. –, a putyini államkapitalizmus abszurd és kemény dolog. Csakhogy a demokrácia az oroszok zöme számára nem szabadságot hozott, hanem rablást, megaláztatást, nyomort és – főként – kisebbrendűségi komplexusokat. Az a nép, amely megszokta, hogy nagy – hadd utaljak vissza még egyszer a háborúra –, képtelen elviselni, hogy ezután kicsinek kell lennie.

Erről szól minden, amit Putyin csinál. Erről szól a Krím is, Kelet-Ukrajna is. Arról, hogy az oroszok nem hagyják, hogy egypólusú legyen a világ. Akkor sem, ha belegebednek, ha sokkal gyengébbek katonailag és pláne gazdaságilag, mint a világ vezető hatalmai. Gyengébbek voltak a németeknél is a negyvenes években, és?

A mentalitás lényege, úgy sejtem, hogy az oroszok nem félnek semmitől. És mélységes meggyőződésük az is, hogy ők nem agresszorok. 1941-ben sem ők voltak az agresszorok, és a Krímen sem azok, épphogy a NATO agresszióját akadályozták meg azzal, hogy idejében léptek. Mindent meg lehet magyarázni. Vlagyimir Vlagyimirovics meg bevonulhat a történelembe: ő az az ember, aki egyetlen puskalövés nélkül visszaszerezte az ősi – nem mellesleg stratégiailag kiemelten fontos – orosz földet.

Ezzel szemben a hidegháború Nyugat felől nézvést – olvasmányaimból és nézményeimből így tudom – sokkal inkább félelmetes volt. Hiszen miközben az oroszok a legkevésbé sem találták ijesztőnek a Nyugatot, a Nyugat nagyon is ijesztőnek ábrázolta az oroszokat.

Mintha ez menne most is. A hagyományok mentén. A Nyugat szerint Putyin és az oroszok rettentő veszélyesek. A demokratikus vívmányokat fenyegetik. Putyin és az oroszok szerint a Nyugat bekaphatja. Töketlen seggfejek gyülekezete az egész brancs.

Advertisement

Hogy mindennek mennyi a köze a realitásokhoz, az más tészta. Nem a valóság a fontos, hanem a valóság képe. Lehet, hogy mégis megvan a válasz?

Hát jó, a feje tetejére fordítom Bibó Istvánt: demokrata az, aki fél.

Annyira pedig nem kéne izgulni: Vlagyimir Vlagyimirovics nem úgy értette azt a Lisszabontól Vlagyivosztokigot. Vagy ha mégis, majd újra morfondírozgatok egy sort.