Egyszerre éreztem, csápok törnek elő a lapockámnál, a vállamból, a hátamból és az oldalamból. Óvatosan fölfelé sandítottam: Mirike továbbra is ott ült a nyakamban, és félig tátott szájjal figyelte a Nagyszínpadot, de a tapadókorongokkal pettyezett fogókarok csak nőttek és nőttek.

Amikor már 3-4 méteres volt mindegyik, kotorászni kezdtek a tömegben, a vízipisztollyal hadonászó hollandok, üdvözülten vigyorgó spanyolok és tántorgó franciák között. Az egyik egyszer csak előhúzott egy gitárt, a másik egy dobot, a bal lapockámból kiágazó egy basszusgitárt, és mire hármat pisloghattam volna, elkezdtek játszani. Mi lehet ez? Váratlanul elhalkult a Hey Brother, én pedig meghallottam a Gyűlölet Himnuszát. Ezt én játszom! – döbbentem rá büszkén, aztán anélkül, hogy korábban ismertem volna a szövegét, rágyújtottam a himnuszra. Halj meg, Avicii, halál, halál! A színpadon mutogató fityfasznak ebben a pillanatban véres fecnikre robbant szét a feje.

Jézusom, hogyan jutottam idáig?

Az egész azzal kezdődött, hogy egyszer csak megnőttek a gyerekek. Miri 11 lett, Borisz meg 13, és az utóbbi pár hete egyszer csak azt mondta, ki szeretne menni a Szigetre a barátjával, Bertával, mert lesz Avicii, meg Marina and the Diamonds. És hogy kíváncsi, milyen lehet élőben egy fesztivál és egy igazi koncert. A gondolat rémülettel töltött el, de hogy is mondhattam volna nemet. Trökkösen azért felvetettem, hogy tök unalmas az egész, mert csak részeg és bedrogozott felnőttek vannak, de ez furcsa módon csak olaj volt a tűzre. Végül sunyin megpróbáltam a sorsra bízni a dolgot, olyan módon, hogy írtam egy tök őszinte üzenetet a szigeteseknek, elmesélve, hogy mire kéne nekem pár jegy, de a szemétládák a várakozásommal ellentétben nem hajtottak el, sőt simán megdobtak a belépőkkel, így azon kaptam magam, hogy a HÉV-en ülünk Imolával és a gyerekekkel, hogy a főbejáratnál randizzunk Bertával meg az apjával, Tomival.

Advertisement

Már odakint irtó fura volt az egész. Eleve nem mentem soha életemben józanul a Szigetre, úgy meg főleg nem, hogy a K-hídon ne kelljen bicegnem a zoknimba dugott csomagocskák miatt. Most bezzeg olyan simán csusszantam be, mint egy Vastagon Bezsírozott Fideszes valami állami intézmény élére.

Kéjesen láttam, hogy a gyerekek irtó megilletődötten nézik a gomolygó tömeget. 15 másodpercig. Onnantól olyan természetességgel mozogtak, mint akinek vébéká volt a jele az óvodában. Előzetesen attól féltem, hogy igazából nagyon szar lesz, mert öregnek fogom érezni magam. De nem tapasztaltam semmi ilyesmit, igaz, csak két perce tartózkodtunk a Szigeten.

Ha már így alakult, elkezdtem lelkesen forgatni a fejemet, kihasználandó, hogy színjózan vagyok, így a környezetemből nemcsak annyit látok, mintha egy porszívócsövön át figyelnék valamit hóesésben. 5 percen belül meg kellett állapítanom, hogy semmit sem vesztettem az elmúlt 22 évben, meg azt is, hogy nemcsak nem tudni, de nem látni is remek dolog.

Innentől feszített tempóban kezdtem inni az Univerzum legdrágább Dreherjeit.

A gyerekeknek bezzeg minden új volt, de annyira, hogy egyszer nem is értettem, miért szaladnak be lelkesen egy bódé mögé, és kezdenek fényképezni. Eleven kérdőjellé váltam, ugyanis nem volt ott semmi. Olyan volt, mintha ők látnák a szellemeket, én meg nem. Aztán kiderült, hogy szétcsapva táncoló embert láttak, életükben az elsőt. Az volt az este egyetlen pillanata, amikor majdnem elérzékenyültem.

Advertisement

Elég gyorsan kiviláglott, mi az alapvető különbség a gyerekek és a felnőttek Sziget-élvezési szokásai között. A gyerekek koncertekre akartak menni! Én ilyet felnőttnél még sosem tapasztaltam, egyetlen esetet kivéve, amikor a csajommal végig kellett néznem, amint egy kedves, éltes asszony másfél órán át tökéletesen egyforma, szívszaggatóan búbánatos fadókat énekel mezítláb. Máig borzadok, ha rá gondolok!

2-3 villámsörrel később a Nagyszínpad felé kezdtünk mozogni. A civil életben nyúl vagyok, de a gyerekek ezt nem tudják, így eljött az én időm: fölényesen elmagyaráztam nekik, hogy a belemenős profik hogyan helyezkednek egy koncerten, majd élő bemutatót tartottam fúródásból, így egyszer csak olyan közel kerültem a Nagyszínpadohoz, mint legénykoromban sohasem.

Ekkor úgy egy órája bulizhattunk, de én még mindig annyira meg voltam zavarodva a szokatlan felállástól, hogy amikor csetelni kezdtem egy haverommal, egyből azt kérdeztem tőle rutinból, hogy ugye van bármije, és megbocsátóan kinevettem magam.

Tartott még az öregparám is, talán ezért búcsúztam el tőle azzal időlegesen, hogy “koncert után, mert a gyerekek kedvence jön, Anyám Picsája és a Nemtommi.” Ettől gyorsan elszégyelltem magam, és innentől úgy buliztam, mint egy tök átlagos fesztiválozó. Mármint egy olyan tök átlagos fesztiválozó, aki egy 11 éves kislány kezét fogja végig, akit néha a karjaiban is tart.

Marina és elnyomott férfirabszolgái mindent átmenet nélkül a színpadon termettek, én meg kíváncsian figyeltem, mit művelnek a koncertszűz gyerekek koncertszituációban. Hát azt, hogy 5-15 másodpercig figyelték, mit csinálnak a felnőttek, és mire a csaj az első hangot kiénekelte, már olyan profin táncoltak és emelték a kezüket, mintha világ életükben ezt csinálták volna. Szerencsére nem tudták, hogy előző életemben bármilyen koncerten kábé annyit és úgy mozogtam, mint egy még meg is kövült fatörzs, így amíg ezt el nem olvassák titokban, azt fogják hinni, hogy egy olyan brazil lakik bennem, aki ráadásul a vitustáncot is elkapta.

Rég voltam a Szigeten, ezért először nem értettem, hogy a közelemben bugizó pár ezer ember miért a kivetítőt és a hosszú darun mozgó kamerát nézi bal felé fordulva az énekesnő helyett, aki pedig egészen közel mozogott hozzánk, kicsit jobbra, teljes életnagyságban, egy mindent megmutató, testhezálló dresszben. Aztán leesett, hogy azt akarják lefotózni, amikor éppen őket mutatja a kivetítő. A közelemben álló páneurópai tinédzserek azt sem vették volna észre, ha Marina helyett egyszer csak Harrach Péter énekli a színpadon ahelyett, hogy “Beauty queen on a silver screen / Living life like I’m in a dream”, azt, hogy “A KDNP kezdeményzésére ezentúl tilos / trallala, keddenként autót vezetni”.

Advertisement

Nem mondom, hogy nem élvezték életük első koncertjét, de a népszerűsége természetesen a tizedét sem érte el a következő nagyszínpados programénak, a festékdobálásénak. Pontosabbb lenne úgy fogalmazni, hogy utoljára akkor láttam ezt a fajta tiszta, mennyei extázist rajtuk, amikor a barcelonai Tibidabo vidámparkban rosszul lettem a kalózhintán., de annyira, hogy beokádtam a kalózbambuszok közé.

“Mi a legérdekesebb a Szigeten?” – kérdezték a koncert és a festékdobálás után a gyerekek. “Ahogy egy rakás totál kikészült drogos órákon át leesettt állal nézi, hogyan csinálja a minifánkokat a minifánkkészítő gép” – feleltem az igazságnak megfelelően, de nem találtuk meg a gépet. Ehelyett elköltöttük egy Michelin-csillagos kóstolómenü árát vacsorára, és már mehettünk is, mert jött a gyerekek kedvence, a lakossági bolt- és plázazene aktuális pápája, Avicii.

Ezen tízszer többen voltak, mint Marinán, de nem rongálhattam az imidzsemet, így megint befúrtam magunkat, kábé a korábbi helyünkre.

Advertisement

Sejtettem, hogy nem lesz ez könnyű menet, hiszen már egy éve Avicii számai teszik ki Borisz playlistjének nem kis részét, de arra, ami következett, képtelenség elméletben felkészülni.

Azon még egész jól szórakoztam az elején, hogy a remek pozíciónk miatt pontosan láttam, hogy a fityfasz egyáltalán nem csinál semmit a színpadon, csak kamuból tekerget néha kamugombokat. Nincs azzal semmi baj, ha valaki nem csinál semmit a színpadon, ott van például Andrew Fearn a csodás Sleaford Modsból, aki zseniális ebben a szerepben.

De hogy ezen belül valakinek minden aktivitása abban merüljön ki, hogy úgy integessen, mint valami rózsadombi suttyó az apja Audi álterepjárójának az ablakából, az a lelkem mélyéig felkavart. Mirike mindeközben csodásan szórakozott a nyakamban, Borisz kicsit arrébb rázta a kezét és ugrált, Berta meg bólogatva énekelte végig az összes szöveget. Ha hallotta volna, hogy én mit énekelek belül!

Advertisement

De nemcsak énekeltem. Avicii el is gondolkodtatott. Olyanokon gondolkoztam, hogy:

  • a proli dolgok általában baromi jók, ha ez ember levetkőzi a gátlásait
  • Crocsban az utcán császkálni igazából jó
  • a reggeli nehéz szarásunkat meg a szomszéd feleségének a nemi betegségét a négyeshatoson telefonba elemezni teljes hangerővel? Jó!
  • parkolóban kocsit túráztatni meg teljes hangerőn döngölőst nyomatni az autóhifin reggel hatkor jó
  • “De kurva jól bezabáltam” felkiáltással a hasunkat csapkodni az étteremben és ráböfögni egyet, az is jó
  • de lakossági DJ-t hallgatni élőben egyszerűen RETTENETES

A tökéletesen egyforma számok annyira elviselhetetlen kínszenvedést jelentettek, hogy előtört belőlem a zsebeinstein és eszembe jutott a relativitáselmélet gyermekek számára, miszerint a gyors járműveken mindig rohadt lassan telik az idő. Éreztem, hogy majdnem fénysebességgel haladunk. Aztán teljesen megállt az idő, hogy testet öltve kocsonyává váljon. Istenem, hogyan szólhattam egy rossz szót is életemben a katolikus misékre! Inkább végignyomnék egy végtelen görögkeleti ikoncsókolgatós szertartást. Ha jön még egy ugyanolyan kiállás és egy ugyanolyan refrén, megölöm magam.

Advertisement

Aztán, mielőtt fejben beléptem volna valamelyik szerzetesrendbe, az Úr megkegyelmezett, mindenható ujjával előretekerte a mutatókat és az audis faszkalapot lekergette a színpadról.

Három lelkesen csillogó tekintetű gyerekkel gyalogoltunk kifelé. Azóta is arról beszélnek, hogy milyen marha jó volt a koncert, és milyen király a Sziget. Én meg nem harcolok tovább az elkerülhetetlennel, és elvonulok valami szanatóriumba.

Ahol a liftben nyilván Avicii fog szólni.

NINCS MENEKVÉS!

Fotók: Balogh Zoltán/MTI