Az Austrát jó volt élőben látni és hallani, és még a csúnya előítéleteimre is rácáfolt.

Az olyan, döntően elektronikus projektek esetén, mint amilyet Katie Stelmanis is csinál, mindig fennáll az a veszély, hogy élőben karaoke-produkció lesz belőlük, még úgy is, ha díszletnek odatesznek egy dobot, esetleg egyéb hangszereket is. Őt is hárman kísérték most, és néha még el is gondolkodtam, hogy ténylegesen mekkora szerepük van itt, de ez nem volt fontos, mert Stelmanis annyira magára vonta a figyelmet, hogy elhomályosított minden kételyt.

Megmondom őszintén, ezt a lett származású, torontói énekesnőt én valamiért egy kicsit karótnyelt, fontoskodó művész arcnak gondoltam, amire valószínűleg semmi okom nem volt az előítéletességen kívül. Ezzel szemben Stelmanis olyannyira kedves és elbűvölő jelenség volt színpadon, hogy azt is megbocsátottam neki, hogy a koncert első felében még nem sikerült mindent úgy kiénekelni, ahogy azt a lemezen megszokhattuk tőle.

Az Austra nekem azok közé a zenekarok közé tartozik, amelynek nehezen tudok különbséget tenni a dalai között, a legtöbbnek a címét se tudom megjegyezni, viszont nagyon sokáig képes lennék elhallgatni azokat. Éppen ezért koncerten is megvan annak a veszélye, hogy egybefolynak a hasonló hangzású dalok, és egy kicsit monotonná válik az egész egy idő után.

Hogy ez nem így lett, az elsősorban Stelmanis személyiségének köszönhető, aki folyamatosan érdekes tudott maradni, és nagyon hamar a hatása alá tudott vonni, még úgy is, hogy lekéstem a koncert elejét. A Dürer-kert kb. félig megtelt nagytermében azért biztosan voltak, akik nagyobb bulira számítottak, mert ez a koncert annyira Stelmanisról szólt, hogy a zene kicsit háttérbe is volt tolva - például a Beat and the Pulse szintibasszusaitól én is hiába vártam, hogy gyomorszájon vágjanak, mint ahogy a fenti videón teszik.

Advertisement

Apropó, Beat and the Pulse: ez és a Lose It a két Austra-szám, amit fejből, cím alapján is fel tudok idézni, tényleg ez a kettő a legslágeresebb, és ez a kettő olyan is, amelyekről megfelelő hangulatban el tudom hitetni magammal, hogy akkor és ott a világ legjobb számai. Itt a koncerten is sikerült ez, még a visszafogott hangzás ellenére is. Az pedig, hogy a ráadásban a Spellworköt is leadta, amit pedig Bécsben elmulasztott, külön kedves volt Stelmanistól, aki optimális setlistet állított össze - na jó, a Hate Crime még beférhetett volna valamelyik újabb szám helyére.

A buszon hazafelé elolvastam a Recorderben az interjút Stelmanisszal a legfontosabb zenei élményeiről, és egyetlenegy közös pontot nem találtam vele: opera, Björk, Nine Inch Nails, Chicago house - hát nem, köszönöm. Ehhez képest mégis sikerült eltalálnia a zenéjével (ismét csak le az előítéletekkel!), és megtalálni a tökéletes egyensúlyt a drámázó, szenvedélyes ének és a rideg, sőt, jéghideg szintialapok között, amely élőben ugyan eltolódott kicsit az előbbi felé, de ettől még jó volt élőben hallani, és még megázni is megérte hazafelé.

Fotó: Austra Facebook