A héten bejárjuk az őrület határait: Charles Bronson 73 évesen utoljára áll bosszút a kedveséért, a Hollywoodi lidércnyomással leborulunk a Coen fivérek zsenialitása előtt, és megtudjuk, hogy Picasso után már csak Isten van. Jobb a tévéműsor, mint egy könyvégető disztópiában!

Hétfő: Mad Max

Az 1979-es ausztrál Mad Maxet adja a Film+ 23:30-tól, a még tejfölösszájú Mel Gibsonnal, minimál költségvetéssel. A film a maga nemében az egyik kedvencem. Az orvos George Miller teljesen maga finanszírozta: annyira hitt a sikerben, hogy a saját lakókocsiját robbantotta föl. Bejött a kaland, játék, kockázat: ilyen hatékonysággal kell mozit csinálni. Ez még nem a második rész apokaliptikus, posztindusztriális cyberpunk-disztópiája, csupán egy feszes bosszúmozi, melyben Rockatansky rendőr leszámol a gyermekét elgázoló motoros bandával. Úgy szedi le az úttestről a huligánokat, ahogy a rendőrjakójáról szakadnak le az egyre nagyobb bőrdarabkák, hogy a film végére előálljon a jól ismert szakadt országúti harcos ikon. A Mad Max potenciálját jelzi, hogy egyetlen jelenetének lenyúlásából nőtte ki magát az egész Fűrész-dimenzió. A főgonoszt igazán megdobhatta volna valaki Saridonnal.

Kedd: Bosszúvágy 5. – Bosszú a kedvesemért

Szerb Antal írta József Attiláról, hogy egyetlen ember sorsa túl kevés ennyi szenvedéshez. A magyar költőnél többet csak a Bosszúvágy-széria Paul Kersey-je szenvedhetett, akinek az AMC-n 23:40-től ötödszörre ölik meg a szívéhez legközelebb álló személyt. Az 1994-es Bosszúvágy 5. – Bosszú a kedvesemért a bosszúfilmek Medicije, Menahem Golan produceri hattyúdala, hasonlóképp a minden részben egy szubkultúrát eltakarító Charles Bronsonnak. Ő 73 évesen a tanúvédelmi program keretében megismert menyasszonyát kicsináló írekkel végez. A Bosszúvágy 5. az egyik bugyutább film, amelyet valaha láttam, vétek kihagyni. Ezután már csak a Zsaru családja trilógia jött az egyre betegebb Bronson életművében, nyilván, mert a családján kívül addigra mindenkit kinyírt, vagy egyszerűen csak már nem tudta elhagyni otthonát. Ugyan életveszélyes számára a kocogás is, de az önbíráskodó Kersey haragjának ószövetségi tüze most sem perzsel kevésbé: „Ezek a patkányok lopnak, gyilkolnak, emberek életét teszik tönkre, és megússzák, mert van pénzük." Naná, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol", de tuti, hogy a békét kereső Kersey ennél is jobban kedveli József Attila azon verssorát, hogy „ha ezt az embert leszúrom, tudom, mindennel kiegyeztem".

Szerda: Túlélni Picassót

Már az megszédíthet valakit, ha azt látja a címlapokon magáról, hogy „Európa erős embere", hát még, ha már életében útikönyvekben szerepel. Azzal, hogy Európában csak három dolgot érdemes igazán megnézni, Pompeiit, a pápát és őmagaságát. Nem biztos, hogy Pablo Picasso volt a huszadik század legnagyobb művésze, de hogy a matróztrikós spanyol tudta a legjobban eladni magát, nem kétséges. Olyan sokoldalú művészforradalmár, amekkora poliéderre már nincs is neve a matematikának, nagy humanista, a békegalamb megrajzolója, szóval az, aki után már csak Isten van. Ez a portré élt Picassóról, amíg az egyik exmúzsa – az egyetlen, akinek volt ereje a lelépéshez: Francoise Gilot – meg nem írta Életem Picassóval című könyvét, amelyből viszont egy diktátor kis fasz mokány alakja rajzolódik ki a nagy szellem helyett, aki szadistaként kínozza a hozzá legközelebb álló embereket. Nem kell mindent elhinni az asszonynak, de az ikonoklaszta műből kiváló filmet rendezett James Ivory, amelyben Anthony Hopkins játssza az istenkirályként uralkodó zsarnokot. Az 1996-os Túlélni Picassótot az HBO2 adja 3:10-től. Nem mondhatsz le róla, hisz ahogy a filmben is elhangzik: „Egy hétig se bírod Picasso nélkül!"

Csütörtök: 451 Fahrenheit

Egy időben mindenki Truffaut akart lenni, kivéve őt – aki Hitchcock. A francia rendező az angolszász világot mégsem egy thrillerrel, hanem Ray Bradbury sci-fi-regényének megfilmesítésével akarta meghódítani: az 1966-os 451 Fahrenheitet a Cinamax adja 9:50-kor. A két kattintással törölhető e-book-fájlok korában különösen aktuális a disztópia, amelyben a jövőben – ahol tévék még a mai dokurealityknél is ostobább műsorokat vetítenek az 1966-os államszocialista társalgási zsebkönyvek párbeszédeivel – tűzőrök égetik el a könyveket, de nemcsak a Demszky-repülőnyomda stencilkiadványait, hanem a Don Quijotét is. A könyv veszélyes, mert a társadalom ellen uszít, azzal, hogy gondolkodtat és vágyakat ébreszt, egy autó összeszereléséhez meg különben sincs szükség Hegelre vagy Swiftre. Minden tökéletes, a híradóban naponta bemondják, hogy aznap hány kiló könyvet semmisítettek meg és milyen társadalomellenes elemet állítottak elő, amíg a főhős Montag (Oskar Werner) bele nem olvas az elkobzott Copperfield Dávidba. Díjak sorát nyerte Truffaut filmje – de azért könyvben jobb.

Péntek: Nixon – a saját szavai tükrében

Történelmi stúdióblogunkon a huszadik század tíz legszebb pillanata közé választottuk Richard Nixon lemondását. 1972. június 17-én éjjel, szűk fél évvel a választás előtt lefüleltek néhány betörőt a washingtoni Watergate-irodaházban, a Demokrata Párt választási központjában. Obersovszky Péter egy kedélyes vasárnap reggeli műsorban talán átsiklott volna afölött, hogy a behatolók öltönyösök voltak, egyiküknél lehallgató kütyüket találtak, másikuknál fehér házi telefonszámot és egy sok ezer dolláros csekket a „Válasszuk újra Nixont!" pszeudo-cilvilszervezettől. Nem úgy a Washington Post újságírói, Bob Woodward és Carl Berstein, akik módszeresen utána jártak a Watergate-ügynek, és szűk egyéves munkával 1973 tavaszára fölfejtették a szálakat: a lehallgatásra maga Richard Nixon elnök adhatott utasítást a republikánus Petrétei Jóskának és a fiúknak a laborban. Nixon nem húzhatta soká, a média nyomására pártja megvonta tőle a támogatást. 1974. augusztus 8-án egy 16 perces televíziós beszédben felsorolta elnöksége érdemeit, aztán lemondott. Most az HBO-n 12:05-től meghallgathatjuk, hogy a fogalommá vált Nixon miként látta az újságírás diadalát. "Hallgattassék meg a másik fél is" – ahogy Schmitt Pál mondta, ugye.

Szombat: Hollywoodi lidércnyomás

Egyik kedvenc Coen-filmem a Hollywoodi lidércnyomás John Turturro főszereplésével. A szüzsét gyorsan összerántva: Barton Fink társadalmi problémákra érzékeny, újító balos drámaíróként robban be, úgy tűnik, ő lesz az amerikai Brecht. Jó pénzért Hollywoodba igazolják, ötletekkel tele érkezik, de az első találkozáskor közli vele a producer, hogy nem kell bravúroskodni, ugyanolyan szart kell írni, mint a többi film. Ám Barton képtelen tucatfilmet írni, szenved a szállodában, a határidő meg ketyeg: ez aztán a kafkai rémálom. Valami hasonlót érzek mindig, amikor "hangsúlyozta, hogy" típusú híreket kell írnom. Hollywoodban nem, de Cannes-ben rommá díjazták a Story5-ön 23:30-tól látható alkotást.

Vasárnap: Gyilkossághoz öltözve

Brian De Palma, Új-Hollywood skizofrén formaművésze, Hitchcock legjobb tanítványa az, akiről csak kesztyűben és szőke parókában lehet írni. A véleményes életművű mester – akiről itt beszélgettünk egy órában – egyik legjobb filmjét, az 1980-as Psycho-újragondolást, a Gyilkossághoz öltözvét adja az ACM 23:45-től az Oidipuszként nyomozó pszichiáter Michael Caine-nel és a rendező perverz szokása szerint rendre kurvaként szerepeltetett nejével, a még cserfes csitri Nancy Allennel. Egyedül azoknak nem ajánlom, akik annyira nem bírják idegekkel, ha a rendező sportot űz a „valóság" és az álom sokadik felébredésnél már követhetetlen összekeverésével, hogy kényszeresen borotvához nyúlnak és gyilkolni kezdenek. De Palmát egyedül azért lehetne kárhoztatni, hogy mintát teremtett a televíziótörténelem legaljasabb húzásához – Pamela hetven részen át húzódó álmához. Amúgy ha De Palma rendezte volna a Dallast, menten elvágják a zuhanyozó Bobby torkát, hiszen köztudott, hogy a mester filmjeiben nincs veszélyesebb hely a fürdőszobánál.