Ilyen magyaros dolgot életemben nem láttam: 5 perce sem adták át a Kossuth-teret, máris ordítva estek egymásnak a Rendpárti Nyuggerek plusz a velük szövetséges Fejhangon Sipítozó Asszonyok amiatt, hogy parasztság vagy természetes-e felmászni a Kossuth-szoborra.

Március 15-én reggel, miután a jelmezes huszárok meg a kék egyenruhás katonazenészek végeztek a zászlófelvonással, és Kövér házelnök is elmondta üdítóen rövid, ugyanakkor kellemetlenül kampányízű beszédét, a nép szétáradt a megújult Kossuth téren, hogy megvizsgálja, hogy sikerült a renoválás. Mivel a térnek az átalakítás után is a metróval átellenes, északi vége maradt a legélhetőbb része, itt, a Kossuth-szobor táján nyüzsögtek talán a legtöbben. Én a középen zajló események végeztével azonnal errefelé indultam, de mire odaértem, már állt a bál.

Ne a szokásos budapesti félhangos utcai beszólást képzeljétek el: a nyugdíjas bácsi teli torokból, enyhén öblögetve ordított, mint a szegény ember Bessenyei Ference. A konfliktus azon tört ki, hogy a nép azonnal ellepte a Kossuth-szobrot. Ez a most rekonstruált alkotás ugyanis jelentős kiterjedésű, többszintes, könnyen megmászható posztamensen áll, sőr mondhatni a műnek ugyanolyan fontos része a talapzat, mint a figurák. A gyerekek tehát azonnal megmászták, aztán pár felnőtt is, akik középen a kőkossuth lábánál fényképezkedtek.

A bácsihoz nemsokára csatlakozott egy ecetes tekintetű, ordítóan gyermektelen asszony, ránézésre még nem is nyugdíjas, aki olyan erejű fejhangon nyígott arról, hogyan kéne gyermeket nevelni, hogy féltem, meg ne repedjen az épp hogy csak elkészült alkotás.

Pár perc sem kellett hozzá, hogy az akkor még vadítóan tavaszi idő ellenére gyomorfacsaróan kellemetlen hangulat terjengjen a frissen átadott téren. A jelenet pompásan mutatta, mi a legnagyobb baj a magyarokban: itt baromi kevés ember képes lelazulni, kikapcsolni és jól érezni magát. A filmek tanúsága szerint ha Amerikában összeverődik három ember, tuti van közöttük egy orvos. Nálunk az összetétel így nézne ki: egy gyermeknevelési tanácsadó, egy amatőr judaista és egy szövetségi kapitány.

Advertisement

Friss, majdnem fehér szoborra mászva felnőttként fotózkodni persze hogy parasztság. Az emlékművek normális helyeken ugyanakkor többek között azért épülnek, hogy gyerekek ugráljanak rajtuk. Egy emlékműnek akkor van értelme, ha valami módon élő kapcsolatba kerül a mai valósággal. Ennek a leggyakoribb és legkézenfekvőbb módja, ha a gyerekek megmásszák és a szó legszorosabb értelmében kapcsolatba kerülnek vele. Hogy ez veszélyeztet egy baromi drága műalkotást? Egy köztéri szobor nem templomi oltár mögött vagy légkondicionált múzeumi tárlóban őrzött kegytárgy.

Egy emlékmű ráadásul eleve elvont dolog. Fizikailag is elvonni az őt nézőktől értelmetlen, mert megöli a szobrot. Ha magyar gyerekek generációinak alapélmény, hogy kiskorukban milyen jókat tarzanoztak a Kossuth téri Kossuthon, akkor Kossuth egy picivel közelebb kerül a magyar gyerekekhez. Ha az alapélmény a beugató rendpárti nyugdíjas, akkor nem kerül közelebb.

A március 15-ei ordítozásban az volt a szomorú, hogy nem rend-, biztonsági- vagy parkőr kellemetlenkedett, az események kizárólag korzózó polgárok között zajlottak. A buli attól volt magyaros, hogy mindkét oldalon nagyrészt seggfejek álltak, úgymint kéretlenül belepofázó önkéntes rendőrök, önkéntes nevelési tanácsadók és szoborra mászva fényképezkedő polgárok. Az meg a szülőket kivéve senkit se érdekelt, hogy míg a felnőttek jól elvannak az anyázással, közben jól beszaratnak egy rakás gyereket, akik csak megláttak egy sosemvolt szuper kőmászókát.