Én soha életemben nem ebédeltem Michelin-csillagos étteremben. Albert sem. Így viháncoló szűzlányokként teszteltük le, milyen egy déli munkakaja a Borkonyhában, az ország legfrissebb csillagos éttermében. Elsőre nem fértünk be, másodikra igen, most olyan, mintha beekiztem volna.

Az élményeinket párhuzamos beszámolók formájában közöljük, Albert ír feketével, én pirossal.

Albert:

Az évek telnek-múlnak, öregszem, mint az országút, és még nem ettem Michelin-csillagos helyen, úgyhogy pláne örültem a hírnek, hogy a Sas utcai Borkonyha kapott egyet hirtelen. Harmadikként Magyarországon. Így most már elmondhatom, hogy de igen, ettem Michelin-csillagos helyen. Már amennyiben érvényes ezen a téren a visszamenőlegesség. Mondhatjátok, hogy befoltozhattam volna a gasztroműveltségemen tátongó lyukat a Costesban vagy az Onyxban is, ha annyira akarom, fontolgattam is ilyesmit sokszor, de a pénztárca mindig legyőzte a kulturális kíváncsiságot. Majd az 50. születésnapomon, biztatgattam magamat.

Advertisement

A Borkonyhában ellenben voltam már, nem is egyszer, többször, és mindig elégedett voltam vele. Több, mint elégedett. Azt mondtam, ez pont az a szint, amit egyrészt meg tudok fizetni (nyilván nem mindennap), másrészt pont annyi élményt, izgalmat, fantáziát, kifinomultságot ad, amennyit be tudok és be akarok fogadni. Semmi nagyképűség, semmi feszengés.

A csillagozás után muszáj volt mielőbb megnézni, hol tartanak a borkonyhások most. Mert későbbb nem lehet majd beférni. Lehet, drágul is, ki tudja. Máris nem könnyű beférni, egyébként, csütörtökön foglalás nélkül nem tudtunk ebédelni, sebaj, visszamentünk pénteken.

Az üdvözlőfalatnak hozott háromféle kenyér mind sima búza, könnyűek, klassz beléjük harapni, az egyiket mézzel ízesítik, a másikat tintahaltintával feketítik (ezt Szily kitalálta magától, hogy attól ilyen), a harmadikat elfelejtettem, a vaj melléjük vagány, krémesen sima, zamatos.

A csicsókakrémlevesben rákfarok van, ránézésre mintha sűrűbb lenne a kelleténél, érzékszervileg viszont csodás az állaga, nem tudom, pontosan milyen fűszer bolondítja meg, de megbolondítja okosan, tündököl benne a finesz, roppannak a kis csicsókakockák.

A szarvasgerincet közepesen átsütve kérem, nem szeretem, ha tocsog a vérben (földhözragadt vagyok), kellemes, barátságos a hús, nem minden idők legnagyobb mutatványa, csak egy hibátlanul elkészített fogás, a csészegombán megcsikordul egy homokszem, nem mosták ki belőle az erdeiséget az utolsó cseppig, szerencsére. Szily mangalicavariációja izgalmasabb, a hurkánál menőbb hurkával még soha sehol nem randevúztam.

Advertisement

A végére kérünk egy citromtortát, tökéletes, különös tekintettel a morzsára, amit mellé szórt a cukrász, áldassék a neve.

Ebédidőben nem vedelünk, három pohár bort ittunk összesen, így fizetünk húszezret borravalóval. A vacsora sem kerülne többe, csak annyival, amennyivel több bor esik jól olyankor már.

A Michelin-csillag egyszer csak elérhetővé vált Budapesten, ez a legfaszább az egészben.

Az Onyx ebédmenüje egyébként kevesebbe fáj, nem is értem, miért nem vidítottam fel magam vele eddig sose, mindegy, ami késik, nem múlik, legközelebb kipróbáljuk. Miért ne, ha már így belejöttünk.

Én:

Hirtelen be kellett nyomnom egy Mars szeletet, annyira felzaklatott az iménti csodás ebédélményünk.

Advertisement

Azt találtuk ki Alberttel, hogy kipróbáljuk, milyen érzés Michelin-csillagos helyen ebédelni. Egy háztömbnyire van ugyanis a szerkesztőség a Borkonyhától, a legfrissebb magyar csillagostól.

Azt már tudtuk, hogy a szerdai Michelin-hír sikeresen begerjesztette a hírfogyasztó gourmet-kat, ugyanis tegnap megpróbáltunk ott enni, de ebédidőben tele volt a hely, így foglalnunk kellett mára. A Borkonyhában én korábban azt szerettem, hogy nincs meg benne az a kellemetlen, szertartásos merevség, ami sok menő éttermet jellemez, és főleg nem úgy néz a pincér az emberre, mint egy brit lord főkomornyikja az ebédlőbe tévedt jobbágyra, aki a szomszéd székhez támasztotta a trágyás talicskáját.

A hely most 80 százalékig volt tele, én az elejétől azon mulattam, hogy a jelenlévők többsége valószínűleg pont azért van itt, mint mi, de mindenki úgy csinál, mintha törzsvendég lenne.

Advertisement

Az étterem - ellentétben mondjuk a szintén Michelin-csillagos Onyxszal - nem kínál ebédmenüt, így az étlapról válogattunk. Én, mivel munkaebédet modelleztünk, két egyszerűbb hangzású fogást kértem, levesnek bélszíngulyást, főételnek mangalicavariációt.

A bélszíngulyás tálaláskor Stonehenge-formációban a mélytányér aljára rendezett hús- és zöldségdarabkáknak és apró krumpligömböknek bizonyult, amire az asztalnál öntötte rá a pincér a barnás levet. Elképesztően finom volt a bélszín, az egészen ropogós zöldségek ügyesen egészítették ki, jó volt a lé is, de nem földhözvágó. Bezzeg Albert csicsókakrémlevese, amiből egy kanállal ettem, olyan volt, mintha egy trambulinról elugrova nem le-, hanem fölestem volna, vidáman pörögve, egészen a sztratoszféra legfelső határáig. Már itt elfogott az a jellegzetes ujpéteriánus érzés, hogy milyen klassz ötlet volt idejönni, hiszen hiába vagyok ügyes szakács az amatőr ligában, ilyet sose tudnék otthon.

A mangalicavariáció három, gyökeresen eltérő, de egymás jól kiegészítő alfogásból állt: volt benne omlós, álomszerű konfitált nyelv, éppen hogy megvákuumlangyosított szűzérme és egy olyan, morzsabundában kisütött vérehurka-gombócocska, hogy tényleg extázisba estem tőle, és egy lépésre kerültem a meggasztrobuzulástól.

Advertisement

Albert szarvasbélszínje kóstolásra szintén klassz volt, a végén a citromtorta átölelt, mint egy nagy, finoman citrusos anyamajom, utána egész átszellemülten másztunk vissza a szerkesztőségbe, hogy pár perc múlva legyőzzem a feltörő lelkiismeretfurdalást és bemyomjam a Mars szeletet.

A végére pedig a legkitartóbbaknak itt van, amit Albert 2012-ban írt a Tumblrre a Borkonyháról

borkonyha

elmentünk erre a sas utcai helyre tegnap este. érdekes, milyen kis gasztroutca alakult ki ott, borkonyha, rézkakas bisztró, mokka, dió, ráadásul a laci!konyha! is odaköltözött már majdnem teljesen, sokan vannak mindegyikben. a borkonyha kapott egy szakácssapkát a gm-től, és máshol is dicsérték már mások, úgy döntöttünk, pont jó lesz megnézni a 25!! alkalmából. gondolkodtam az onyxban is, még sosem jártam michelines étteremben, de aztán mégis a költségkímélőbb megoldásnál kötöttünk ki. az is érdekes, mennyi angol nyelvű vendég üldögélt körülöttünk, nem túl művelt fülemnek úgy tűnt, zömmel amerikaiak, lehet, hogy máris beszerkesztették valami kalauzba; ebben a műfajban egyébként a kádár étkezde az igazi, ahol jönnek a japán turisták egymás után, csapatostul. na de a lényeg: a bakonyi leves klassz volt és sok, finom, roppanós zöldségekkel, a nyúl finom, és szeretem a karalábét is, szerencsére, a marhapofa pedig osztályon felüli, kár, hogy azt nem én rendeltem, hanem a feleségem, de rendes asszony, nekem is adott belőle. a borok természetesen a legmesszebbmenőkig rendben vannak, poharazás előtt is megkóstoltatják, a pannonhalmi apátok salvéja kiváló, az etyeki kúria kétezertízben is korrekt pinot-t készített, a merengő meg merengő. és a végén kaptunk ajándéka barackpálinkát is a bestillótól. azt amúgy tudtátok, hogy a pálinka nem az elején, hanem a végén jó igazán? és szintén lényeg: nagyon jó a hely hangulata. megyünk máskor is, az 50-et meg sem várjuk vele.