Azzal kezdődött minden, hogy ezen a remek vasárnapon, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ötödik évében, a Vásárlásmentes Vasárnap korának eljövetele előtt néhány héttel ki kellett találnom, hogy mit csinálunk a gyerekekkel vasárnap délelőtt 11 és délután 3 között.

És nem éretlen mákgubókat adtam a gyermekeimnek, istentelen zenét sem játszottam nekik, a buziságot sem propagáltam, az összevissza kamatyolást sem relativizáltam, nem űzettem velük olyan komcsi sportokat, mint a frizbi vagy az ördögbot, sőt a megélhetési színes bőrűeket sem istenítettem előttük. Hanem – a NER mintapolgáraként – meg akartam mutatni a gyerekeimnek a Mi, magyarok című kiállítást a Magyarság Házában.

De nem tudtam.

Mert a kiállítás – a tudatosan a magyar gyerekekre célzó kiállítás – vasárnap nincs nyitva.

Nyilván meg kellett volna néznem a honlapjukat előtte, de egyszerűen eszembe sem jutott, hogy pont vasárnap ne nyitnának ki. Kétségbe azért nem estünk, klassz idő volt, legalább meg tudtam mutatni nekik Hadik András lovának a csillogó tökét, aztán elmásztunk a Hadtörténeti Múzeumig, ahová eddig valahogy soha nem vittem el a gyerekeket. Pedig már nagyobbak, mint Lázár János havi krokodilbőrszámlája.

Talán amiatt, hogy ilyen régen nem jártam a jól ismert épületben, plusz mert közben a Magyaság Háza kiállítása járt a fejemben, olyan élmény lett az egész, mintha hályog esett volna le a szememről.

Hát ez a főváros legbénább, legalulteljesítőbb múzeuma!

Ha belegondolsz, hogy általában mi érdekli a 3-16 éves gyerekeket, akkor a Közlekedési, a Mezőgazdasági, a Dínó, a Póni, a Cseten Elküldhető Matrica- és a Szemétkuka Múzeumok mellett a Hadtörténetinek kéne a legnépszerűbbnek lennie. Ehhez képest ezen a pompás vasárnap kora délutánon alig lézengett valaki a HM-ben. Nem véletlenül!

Advertisement

A Hadtörténetinek tökéletes alapanyag van a kezében ahhoz, hogy a gyerekes budapestiek sztárja legyen. Jó helyen is van hozzá. De belülről olyan, mintha 30-40 éve megállt volna az idő. Dolgok vannak üvegezett tárlókban, néhol hosszú szövegek, félhomály, szevasz.

Azért jutott eszembe a Mi, magyarok kiállítás ellenpontként is – azon felül, hogy ezúttal oda indultunk –, hogy abban is van egy hadtörténeti szoba. Az a tárlat nagyjából azt mutatja be, milyen találmányokra, sportteljesítményekre, növényekre és állatokra lehetnek büszkék a magyarok. És az egy szem harci termében jóval több érdekesség és interakció akad, mint a teljes Hadtörténetiben. Ott kipróbálhatod, milyen messze tudnál lőni egy ősmagyar íjjal, felveheted egy páncélos lovag sisakját, hogy elámulj, milyen rohadt nehéz, megemelheted a páncélt, és felülhetsz a nyeregbe, hogy átéld, milyen lehetett olyan magasan zötyögni harci díszben.

A Hadtörténetiben, ahol lenne mindenhez alapanyag, az összes szórakozási lehetőség annyi, hogy az egyik teremben kézbe lehet venni 3 különböző gépfegyvert és golyószórót, amik kábelell vannak odakötözve az asztalhoz. Oké, egy helyen még bele lehet hallgatni régi Kossuth-nótákba és más hangfelvételekbe.

Advertisement

Ha valamit be lehet dinamikusan, szórakoztatóan mutatni egy múzeumban, akkor az a háború és a fegyverek. Szinte direkt akarni kell, hogy az embernek ne kezdjenek zsizsegni az ötletei. Ma, amikor simán megoldható lenne, hogy a kiskori álmomat megvalósítva kipróbáljam egy csataszimulációs játékban, mire mennének a honvédek a segesvári csatában, ha megjelennék egy modern géppisztollyal, itt örülni kell pár lekötözött fegyvernek.

Engem hidegen hagy a katonásdi, de amikor a kommunisták elragadtak, és mégis katonának kellett lennem, óriási élmény volt, amikor a tankos és a BMP-s haverok elvittek egy-egy körre a laktanya mellé. Pedig csak mentünk 5 percig, miközben úgy verődtem ide-oda a fülkében, mint valami hullarészeg politikai tiszt a sátrában. Na, itt nincs egy büdös szimulátor sem. Aztán ott volt a légvédelmi rakétánk, ami túl drága volt ahhoz, hogy élesben próbálgassuk, annál többet gyakoroltunk a próbaverzióval, ami úgy nézett ki, mint az eredeti, és ha sikerült 3 másodpercre befogni vele az őrmester által röptetett távirányítós kisrepülőt, elkezdett csörögni, mint egy hatalmas vekker. Ezt még én is önfeledten élveztem. Nem mintha valaha sikerült volna 3 másodpercre befognom a kisrepülőt.

Szóval, a hadtörténet bemutatása óriási ziccersorozat, a Hadtörténeti viszont nemhogy kihagyja a ziccereket, ki sem megy a pályára.

Mégis örülök, hogy elmentünk. Az egyik unalmas, üvegezett tárlóba nézve ugyanis megtudtam, hogy a szabadságharc lényegében egy nagy, önfeledt, a Magyar Királyság egész területét bejáró Gay Pride volt. Egész más ezek után elképzelni Bem "Apó" és Petőfi "Sándor" "haditanácsát" a seggesvári csata előtt: