"Ők hátrébb léptek egyet, sőt, az egyikük homloktetőig szaladt szemöldökkel odakapott az oldalához, ahol én a jegylyukasztót sejtettem."

Éjszaka beposztoltam olvasónk, Sergio Cattani Wodehouse-hoz méltó, vicces komment-novelláját, ami arról szól, hogy egyszálbélű utasként hogyan futamitott meg két gyanakvó jegyellenőrt. De a posztból, ami a Kinja egy új képességét, a keretezést használta volna ki, a Technika Ördöge, az Ezüst Nyíl és az Alpest Valuta összeesküvése miatt pont maga a szóban forgó komment maradt ki.

Úgyhogy most újra ideteszem, amit az éjjel írtam, hogy a végén egy sima link alatt ott lapuljon végre a csodakomment.

"Szuper dolog, hogy a Kinján az "olvasók" bármikor jobbat írnak, mint az "írók". Sergio Cattani kalandjai a 49-es villamos marconán indító, majd elmenekülő ellenőreiről például olyan, mintha Wodehouse mester posztolta volna, ha az ő korában már van Kinja. A szép, ellenőrkergető emlékek az Oktogonon három közterületes által legyűrt nőról olvasva törtek elő Sergio Cattaniból. Kiderül, miért érdemes fiatalon bokszolni, és hogy van-e megfélemlítő hatása egy 41-es makkbarna félcipőnek. Jó szórakozást!"

És akkor végre tényleg itt a komment.

De a biztonság kedvéért ide is másolom az egészet:

Egyszer nekem is akadt dolgom BKV ellenőrökkel.

Egy szép novemberi, ködös, csuszamlós estén békésen zötyögtem hazafelé a 49-es villamossal, mikor a Csóka utca és egy Tétényi út között elém toppant két marcona nézésű, megtévesztésig BKV-ellenőrnek kinéző figura. Kérték a jegyemet, mire én visszakézből kértem az igazolványukat, amit kelletlenül felmutattak. Én szúrós szemmel, kissé felvont szemöldökkel, aprólékosan megvizsgáltam mindkettejük arcképes igazolványát, majd miután visszaadtam nekik, ők szúrós szemmel, kissé felvont szemöldökkel, aprólékosan megvizsgálták a kilyukasztott vonaljegyemet. Majd elkezdtek vitatkozni azon, hogy a lyukaknak hol kellene lenniük a cetlin, közben jelentőségteljesen, egyre felvontabb szemöldökkel pillantott hol az egyik, hol a másik rám. Ekkor én teljes állampolgári öntudatommal felálltam, mire ők hátrébb léptek egyet, sőt, az egyikük homloktetőig szaladt szemöldökkel odakapott az oldalához, ahol én a jegylyukasztót sejtettem. Ettől a reakciótól magam is meglepődtem, elvégre nem tudtam eldönteni, hogy a 41-es makkbarna félcipőmtől, az 1978-as W123-as dízel Mercedes-barna kordnadrágomtól, a drapp-fehér kockás ingemtől, vagy a szürke kardigánomtól kerültek ennyire tisztelettudó állapotba, mindenesetre rendkívül szivélyesen visszaadták a jegyemet, miután hüvelyk- és mutatóujjal belecsippentettek egy kis szakadást - az ellenőrök közti titkos kommunikáció mementójaként - majd talán túlzottan is nyájasan, hangosan elköszönve leszálltak Kelenföldnél.

El kell ismernem, hogy mielőtt magam is leléptem volna a végállomáson, büszkén körülnéztem, hátha valamelyik kolléganőm látta a vállalattól ezt a kétségkívül macsó jelenetet. Sajnos egyetlen hölgyet sem ismertem fel, sőt, mintha senkit sem izgatott volna diadalom, ám legnagyobb meglepetésemre, mikor hátrafordultam, tőlem 10 centire, így már szemben, egy jó 130-as mellkassal néztem farkasszemet. Az előbbi sikeremen felbuzdulva bátran és kihívóan felkaptam tekintetemet, és lám, a Weizendinger Pista nézett rám, kissé megöregedve, de erőtől duzzadóan. Pistával még a Vörösmartyba jártunk egy osztályba, és bár nem voltunk barátok, azért kedveltük egymást. Főleg, mivel Pista egyedül engem tudott rávenni az osztályból, hogy eljárjak vele bokszolni. Nem mintha Pista 197 centije, és tűpontosan beállított 101 kilogrammja pariban lett volna a magam szerény 168 centijével, és 62 kilómmal. Pista mindig értékelte bennem, hogy gyorsan mozgok, inkább az állóképességemmel voltak gondjai, ugyanis általában az első ütésétől eldőltem, mint egy zsák krumpli. De tisztelte bennem a kitartást, én pedig büszkélkedhettem az osztályban a monoklikkal, na meg hogy a Weizendinger Pistával járok bokszolni, aminek parizeres zsömlére és szívószálas szénsavas narancslére váltható értéke volt.

Pista szeretettel megölelt, hogy még a szusz is bennem ragadt, és rám dörrent az állandóan mozgó, körte nagyságú ádámcsutkájából előtörő baritonjával: Szevasz, cimbora! Ezer éve, meg egy napja! Hát mesélj, mi van veled? Gyere, dobjunk be egy cseresznyét! és rámutatott a Koronára. Ááá, Pistám, hát semmi extra - mondtam - láttad, milyen szépen móresre tanítottam ezt a két mitugrász ellenőrt?

Persze, innen mögüled figyeltem végig! - nevetett. Legalább olyan jó voltál, mint a régi szép időkben! Szerintem látták a kardigánodon, hogy komoly ember vagy.

Szeretettel végigpillantottam az anyám által kötött kardigánon, és Pistát hátba veregetve elindultunk a Koronába.

Mondtam, hogy szép novemberi este volt.