Előbb arra gondoltam, hogy írok egy alapos posztot, amiben tételesen reagálok az origós memoárom kapcsán a Cinken és másutt felmerült kritikai észrevételekre. Aztán arra gondoltam, hogy nem írok semmit, hisz különben is azt mondtam, első-utolsó alkalom volt az.

Aztán eszembe jutott a hiszteroforradalmár kifejezés, rákerestem az interneten, és úgy tűnik, hogy ez a szó így ebben a formában még nem volt használatos sosem. Ennek megörültem. Aztán eszembe jutott az a – kicsit durva, de hát a költészet már csak ilyen, és a verszak folyatását még bele sem írtam – cím, ami láttok fent, és úgy éreztem, nem szabad parlagon hagynom, ha szegény fejemre is hívom vele a tüzes istennyilát újfent.

Számítottam rá, hogy vihart fog kavarni az a szöveg – még ha mérsékeltet is, az idő múlása okán –, de inkább azt vártam, hogy jobbról fognak pocskondiázni. Ehhez képest némiképp meglepett, hogy onnét egy pofont sem kaptam – a Mandiner kommentjeit persze nem olvastam –, itt és a tumblr-en, a forradalmi gondolat melegágyában viszont rendesen osztott a sajtószabadság egyik-másik neves és névtelen katonája, és beestek inkább és kevésbé jópofa üzenetek is. Nem mondom, hogy nem esett rosszul egyik-másik jelző és határozó, meg általában a nyikhajság, fel is csesztem magam – de hát az élet sosem volt fenékig habos torta, mitől lenne most az, amikor ilyen rohadt sokan érzik úgy a szubkultúrában, hogy háború van. Ráadásul egy csomó embert ismerek, akinek elhiszem, hogy joggal érzi így – lehetnék megértőbb, javasolta valaki, oké –, még akkor is, ha én egyelőre nem olajozom a Kalasnyikovot a sufniban.

Viszont szerencse, hogy a másik serpenyőben volt rengeteg értő komment, reblog, levél, üzenet – hogy csak egykori origós főszerkesztőket említsek, Sáling Gergőtől és Weyer Balázstól pl. –, úgyhogy nem kérdés, merre billen összességében a mérleg finom kis nyelve.

Mindegy, nem lírázok tovább, így is többen mondták, hogy ne legyek ilyen szomorú és frusztrált. És hát mint tudjuk, nem elég nem annak lenni – kurvára nem vagyok az, voltam, hónapokig, de, hála a Cinknek is, elmúlt –, hanem nem annak is kell látszani.

Advertisement

Úgyhogy akkor itt a magam részéről ki is teszem a pontot a személyes sztori végére tényleg. Nincs az a nyúlszar a deszkán hiszterokommer vagy széljobber, aki rábírhatna, hogy újrakezdjem. Haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.