Már régóta terveztem, hogy megírom ezzel a nagyon fontos kérdéssel kapcsolatban az igazságot.

És most eljött az ideje. A téma nem onnan jutott eszembe, hogy hamburgert ebédeltem volna – ilyen fülledt forróságban nem helyénvaló komoly húsokat fogyasztani –, hanem onnan, hogy azt olvastam a Portfolión: szépen lassan elkerülik a Mekit az emberek. Ez így nem egészen stimmel, a lánc legalább egy éve nyitva tartó éttermeinek értékesítései valójában csak 0,7%-kal estek az előző év azonos időszakához képest, és Amerikában is mindössze 2%-os a csökkenés.

Advertisement

Persze ez sem örömteli, miután prosperálni csak növekedve lehet napjainkban, ezért törik is a fejüket a McDonalds főkapitalistái, muszáj kitalálniuk valamit, különben gebasz lesz. Odaát például azt is tervezik, hogy egész nap lehet majd kapni reggelit az éttermekben.

Azt is mondhatjátok erre, hogy mi köze a McDonaldsnak a hamburgerhez, amit ezek adnak, az trashkaja és műanyag, komoly ember nem foglalkozik effélékkel.

Tény, ami tény: sokáig eszembe sem jutott volna, hogy eljön az idő, amikor a hamburger konkrétan a gourmet-k – avagy gasztrobuzik – asztalára emelkedik, és mit ad isten, mégis megtörtént. Annyira, hogy bármerre nézek a magyar fővárosban, mindenütt úgymond kézműves hamburgeresekbe botlok, se szerük, se számuk, már nem is bírom követni a szaporodás újabb és újabb állomásait. Szégyen, nem szégyen, gőzöm sincs, hol adják most a legjobbat, még mindig úgy vagyok vele, hogy ha ennék finomat, bemegyek a Burger and Love-ba, és rendelek egy hátszíneset, ciabattával. Bizony, ciabattával – és erre mindjárt visszatérek.

Advertisement

Előbb viszont kívánkozik még ide egy kis történeti áttekintés, ismét azokkal az obligát önéletrajzi elemekkel. Szóval, az úgy volt, hogy amikor én kicsi voltam, nem lehetett nálunk hamburgert kapni – szőrmentén jegyzem meg, hogy pizzát sem, akkora szám volt, amikor megnyílt az első pizzeria Ungváron, a 80-as évek legvégén, hogy csak na –, amitől igazán szomorúak voltunk. Nem folyamatosan, hanem csak olyankor, amikor így felmerült. Azaz amikor láttuk, hogy a filmekben hamburgert esznek, és egyébként kólát is isznak hozzá.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy azt hittük: a hamburger valami csodálatos dolog, minimum annyira, mint a saslik, sőt sokkal inkább, elvégre Amerika nagyságrendekkel menőbb hely, mint a Szovjetunió. És eljött az a nap is, amikor végre belekóstolhattam a csodába, méghozzá 1982-ben, Hajdúszoboszlón. Akkor, amikor első ízben jártam Magyarországon. Most mondjam azt, hogy az volt életem legbrutálisabb gasztronómiai csalódása? Ez így talán túlzás – de nem nagy. A hús ízetlen volt, a hagyma csípős, a csalamádé savanyú, a mustártól és a tocsogó ketchuptól könyékig maszatos lettem – a maszatosodásra mindig háklis voltam –, és ami a legjobban kiakasztott: a zsemle, amibe belepakolták ezt a sok hülyeséget, édes volt.

Mondom még egyszer, indulatosan: édes!

Összeomlottam teljesen. Nem is akartam elhinni, hogy ez a szörnyűség igaz lehet. Hogy kb. ennyi az egész, ezt tudják az amerikaiak, semmi többet. Oké, nem Amerikában történt a tragédia, hanem egy ilyen magyaros hamburgeres bódéban, de akkor is.

Innen indultunk.

Ehhez képest a McDonalds a 90-es évek elején maga volt a csimbirasszó. Masszívabb szendvicsekre sokáig nem tellett, de elégedett voltam a szimpla sajtburgerekkel is, amelyeknek, mint köztudomású, az a karika savanyúuborka volt a csúcspontjuk. Később, mikor már futotta többre is, értelemszerűen a Big Mac került a hamburgerranglista csúcsára, szószostul-húsostul-jégsalátástul, más egyébnek onnantól kezdve nem osztottak többé lapot.

Az idő a maga szokása szerint telt és múlt ezután, sokat tanultam és sokat felejtettem, és ha le nem is szoktam teljesen ezekről a szubkultúrákról – mostanában is megesik, hogy ha utazom valahova, McDrive-ban kezdek egy reggeli szendviccsel –, alaposan háttérbe szorultak.

Mígnem tehát a nemzetközi trendekkel összhangban beköszöntött a hamburgerek forradalma Budapesten. A kézműves sörökével szinte párhuzamosan, de ez most mellékes – bár annyiban mégsem, hogy sokszor együtt jár a kettő a megfelelő intézményekben. Egyre-másra nyíltak a helyek, amelyekben alaposan odafigyeltek a minőségre – mármint a húsokéra – és a választékra egyaránt. Én ahogy szoktam, némi késéssel reagáltam ezekre a fejleményekre, utána viszont tettem egy-két kísérletet arra, hogy felzárkózzam, és a legjobb – vagy annak mondott – helyeket feltérképezzem. Ez sem rossz, ez sem és ez sem, állapítottam meg olyankor, de valami mindig hiányzott. Valahogy sosem volt mindent elsöprő és őrületesen szuper az élmény.

Valamitől sehol sem találtam úgy, hogy a hamburger csodálatos, akár annyira, mint a saslik.

Advertisement

Egyszer csak rádöbbentem, hogy mi a gond. Hogy mi az az egy baj, ami a hamburger sajátja, és sajnos nem kicsi, hanem nagy és rendszerszintű. Nem ízetlen már a hús, nem csíp a hagyma, nem savanyú a csalamádé, nem gusztustalan a ketchup és a mustár.

De a zsemle zsemle, a buci buci. Klassz, hogy nem édes és szikkadt már – az esetek zömében –, de nincs az a buci, ami túl tudna lépni önmaga árnyékán. A buciságán. A probléma magával a modellel van. Veszünk egy szép darab, kiváló minőségű marhából – vagy bármi másból, ebben sem vagyok vaskalapos – gyúrt, okosan megsütött húst, aztán rátesszük egy kenyérféleség egyik felére, majd betakarjuk a másik felével. És amikor beleharapunk, a bucit harapjuk, miközben a ott szenved a mélyben a hús, és nem adatik meg neki, hogy könnyedén, érdemeinek megfelelően kibontakozzék. Nincs harmónia, csak küszködés, a hús kudarcra ítélt harca, hogy legyőzze a kreálmány nála jóval kevésbé szofisztikált és értékes elemeit. Bukásra van ítélve sajnos.

Amikor a Burger and Love-ban kérek egy hátszínest – ciabattával, mert az kevésbé ostoba, mint a buci –, akkor kést és villát is kérek szégyenszemre. A hamburger tetejét szépen leborítom róla, úgy nyiszatolok magamnak katonákat, kicsiket. A húsba harapok, elsősorban abba, úgy élvezem, ahogy szétáradnak az ízek-zamatok a számban, szaftosan. Kevés krumpli, ciabattadarabka és káposztasaláta is kerül utána a villára, ám csak ésszel és mértékkel.

Advertisement

Hogy ez így akkor már nem is hamburger és nem is hamburgerezés? Hogy hamburgerezni csak két kézzel lehet, hatalmas falatokat harapva, bécsikapunyira tátott szájjal, úgy, hogy csurogjon a lé? Nos, nem. Ez a maszlag érdekel engem a legkevésbé. Sose voltam fogékony ideológiákra. Nem azért vagyunk ugyanis a világon, hogy fogalmakat és kulturális jelenségeket együnk.