Elmentem megnézni egy gödröt. A gödröt francia buldózerekkel ásták egy ruandai szakközépiskola udvarán, 1994 ördögi tavaszán. Van több gödör is, mert ebbe nem fért volna bele az a 40-60 ezer ember, akiket itt gyilkoltak meg egy munkahét közepén.

A gödör

Talán heten álltunk a gödör körül. Tűzött az egyenlítői nap, mint nagyító a bogárra, de tavaszi meleg volt csak, mert Ruanda délnyugati csücskének dombjai közel 2000 méterrel vannak a tenger szintje felett, mint megannyi tátrai menedékház. Európaiak és amerikaiak voltunk, egy kivétellel, szörnyű kussban álltunk a gödör szélén, barnásvörös földje volt, gaz nőtt a szélén, ronda fehér kerítés, kicsit mélyebb, mint egy improvizált medence egy falusi ház udvarán, de hát ez látszik a képen, pont ilyen volt.

Az egy kivétel egy végtelenül szomorú, komikusan tuszinak kinéző fiatal férfi volt: 188 centimnél legalább egy fejjel magasabb, nyurga lábú, nyúlánk törzsű, nagy szemű, keskeny ajkú férfi, vékony, cápauszonyszerű orral. Annyit mondott, hogy na, ez volt az egyik tömegsír, hétezer ember holttestét lökték ide, aztán rájuk túrták a földet. Fél perc sétára volt egy másik tömegsír is, az nem volt feltárva, volt cserébe rajta egy tábla, hogy e tömegsír felett volt a Türkiz Zóna francia katonáinak röplabdapályája. Angolul és ruandaiul.

Egy büdös szót nem tudtam szólni, de ezzel nem voltam egyedül. Percekig álltunk a gödör szélén, talán csak fél perc volt, órákig álltunk a gödör szélén, aztán átballagtunk a Murambi szakközépiskola 1994-ben félbehagyott épületeibe, hogy megnézzük a hullákat.

A domb

Ruandát óvatoskodva az ezer domb országának hívják. Valójában ennél jóval több domb van az alig egynegyed magyarországnyi, mellbevágóan szép országban, szelíd dimbtől lankás dombon át a Karisimbi tűzhányó 4507 méteres, olykor havas csúcsáig, más sincs, csak domb, mintha az egyenlítői eget a kövér kumuluszfelhőkkel a tájra borították volna, vízcseppek helyett megannyi banánfával és emberrel.

Advertisement

A Murami szakközépiskola a számtalan domb egyikére épült Gikongoro mellett. A kisváros Ruanda délnyugati végében van, negyed órára a Nyungwe-esőerdőtől, ahol a vízcseppekkel különös dolog történik. Egyik felük nyugat felé szeli át Afrikát, és a Kongóval az Atlanti-óceánba ömlik, másik felük hosszú és kanyargós úton a Földközi-tengerben köt ki, a Nílus deltájában. Egyet sem láttam közülük, mert augusztusban voltam itt, a rövid száraz évszak végén, poros ilyenkor minden, sárgára égnek a domboldalak. A szomszédos Butaréból buszoztam át, a ruandai utak tükörsima, hegyi versenypályák, a Volcano Express kisbusza villámgyorsan átért.

Április hatodikán éjszaka kezdődött a mészárlás, amihez foghatót még nem látott a világ, amikor egy rakéta eltalálta az országot 21 éve irányító Juvénal Habyarimana elnök repülőgépét. A Falcon 50 roncsa költői módon az elnöki rezidencia kertjében landolt, ahol a mai napig meg lehet nézni (kicsit benőtte a gaz). A külvilág szart bele, és annyit látott, mint Afrikából szokott: négerek ölik egymást. Kevés elképzelés áll távolabb a valóságtól. A mészárlás csak a képeken tűnt bozótvágós csőcselék hőzöngésének, valójában maga az állam intézte saját polgárai ellen, németes műgonddal, de a németek mészárlása óta eltelt fél évszázad minden innovációjával.

Az ország fővárosában, Kigaliban már két hete zötykölődtek a fekete vércsíkot húzó, hullákkal megrakott teherautók, amikor az addig hellyel-közzel békés Butaréba látogatott a népirtó kormány elnöke, Théodore Sindikubwabo, aki április 19-én tartott egy beszédet, miszerint ideje elkezdeni a munkát. A munka a ruandai gyilkosok nyelvén a gyilkosságot jelentette. Van egy kis munkánk. Mennünk kell dolgozni. Jól végzett munka volt. Valahogy így. Franciául vagy ruandaiul.

Advertisement

Ekkorra már több tízezer ember húzta meg magát a Murambi szakközépiskola udvarán és épületeiben. Templomokban akartak elrejtőzni, de a gikongorói polgármester és a helyi katolikus püspök tanácsára a szakközépiskolába mentek, hogy a francia katonák ott majd megvédik őket. Minden oké lesz. A kormány és a hadsereg a rend helyreállításán dolgoznak. Persze.

Murambi, ugye, egy dombon állt. A polgármester és a püspök gyalázatos árulásának megértéséhez érdemes megnézni egy képet a dombról:

Ugyanez szintvonalas térképen:

Ezért küldték őket oda. Murambi dombja a környék legalacsonyabb dombja. A környező dombokról mindenkit szemmel lehetett tartani, akit oda tereltek. Elzárták a vizet. Elfogyott az élelem. A hadsereg csütörtök hajnali háromkor támadt, puskákkal és kézigránátokkal. Egy órával később követték őket a milíciák gyilkosai. Bozótvágó késsel, lándzsával, kaszával, szöges husánggal, sarlóval, késsel, kerti ásóval rontottak kiéheztetett, reményvesztett honfitársaikra. Egy nappal később szinte mindenki halott volt, talán százan ha megmenekültek.

Advertisement

Van egy épület a Murambi szakközépiskola udvarán, ahol az exhumált holttestek ruhái hevernek széles polcokon, végeláthatatlan kupacokban. 40-60 ezer ember halt itt meg, senki sem tudja pontosan, hány. 40-60 ezer ember az rengeteg. Zalaegerszeg, Dunaújváros, férfiak, nők, öregek, gyerekek, magzatok, két Siófok, ami él és mozog. 1994 áprilisa óta ezeket a ruhákat nem hordta ember. Kicsit koszosak. Itt-ott földesek, mintha legtöbbjükben kertészkedtek volna. Ez mondjuk érthető, mert földből kiásott hullákról gombolták le őket. Olyan ruhák, amiket bárki hordhatott volna a világon 1994 tavaszán. Farmernadrágok. Kockás flanelingek. 7UP-os trikók. Vászon tornacipők. Az egyik nadrág szárát nagyon-nagyon finoman megérintettem. Négerek ölik egymást fűszoknyában, mi?

Ilyen volt egy munkanap Ruandában 1994 áprilisában.

Nem tudsz minket megkülönböztetni, mi sem tudjuk megkülönböztetni magunkat

Ruanda nagyon más, mint a legtöbb afrikai ország. Határait nem a történelem egyik legnagyobb mészárosa, II. Lipót belga király 1884–85-ös berlini konferenciáján húzták meg, hanem évszázadok óta megvannak, ezért igazodnak a tájhoz, nem európai gyarmatosítók esetleges egyenesei. Területén nem nyelvek tucatjait beszélik, csak egyet, a ruandait. De kétféle ember lakik itt, a hutuk és a tuszik, és nem könnyű megérteni, hogy kik ők.

Advertisement

Elsőre annak tűnik. 2013 nyarán Ugandából érkeztem az országba, ahol bár népek tucatja él, nagy vonalakban mindenki hasonló: alacsony, zömök, kerek fejű, sötét bőrű, lapos orrú, vastag ajkú. A ruandai határt átlépve azonnal feltűnik néhány nagyon máshogy kinéző ember is, a tuszik, akik a népesség 10-15%-át adják: magasak, langaléták, világosabb a bőrük, ajkuk keskeny, orruk vékony és csontos. Leginkább a Dél-Szudánban, Etiópiában és Kenyában élő nilota népekre hasonlítanak.

De itt meg is áll a hasonlóság. A magas, vékony tuszik és az alacsony, köpcös hutuk ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanúgy katolikus templomba járnak, ugyanaz a kultúrájuk. És egyáltalán nem minden tuszi magas és vékony, és nem minden hutu alacsony és köpcös. Laurent Nkongoli, a ruandai nemzetgyűlés volt alelnöke például alacsony, zömök, kerek fejű férfi, annak ellenére, hogy tuszi. Ő mondta Philip Gourevitch amerikai újságíró riportkönyvében, a We Wish to Inform You that Tomorrow We Will Be Killed with Our Familiesben (Tájékoztatnánk, hogy holnap családjainkkal együtt megölnek minket), hogy félrevezeti magát, aki azt állítja, hogy meg tudja különböztetni a tuszikat a hutuktól, mert erre saját maguk sem képesek.

Ez azonban nem akadályozta meg az 1894-ben érkező európaiakat, először a németeket, majd az első világháború után a sokkal kártékonyabb belgákat, hogy megpróbálkozzanak vele. Tombolt ekkoriban Európában a fiziognómia láza: az arcszerkezet méricskélése, az orr szögének és hosszának centizgetése, a fej alakjának dokumentálgatása. Tuszinak és hutunak lenni vagyoni alapú, finom különbségekre épülő, rugalmas identitás volt. Leegyszerűsítve: a tuszik voltak a gazdagabb tehenészek, a hutuk a szegényebb földművesek. Bár a ruandai királyok és az elit tuszik voltak, ez nem születési előjogot jelentett. A Ruandát az első világháború után a németektől megöröklő belgák azt csináltak belőle, amikor az 1930-as években bevezették a személyi igazolványt, amire ráírták, hogy valaki tuszi vagy hutu, és közben a gyarmati adminisztrációban az európai szemnek szebb és arisztokratikusabb tuszikat favorizálták.

Advertisement

Az első fényképek Ruandáról a 19. század végén készültek, zömmel a királyi udvar tagjairól. Nagyon sok régi német kép van Butare kiváló, pártatlan és profi néprajzi múzeumában, és az látszik rajtuk, hogy a királyi család egészen elképesztő szintre vitte a dekadens testkultúrát. Gazellákat tenyésztettek magukból. A tuszi hercegnők erre még rá is játszottak, amikor leopárdbőr miniszoknyákban, karcsú koponyáikra állati szarvakat szíjazva pózoltak a német fotósoknak, olyan testalkattal, amivel ma is a Vogue címlapjára kerülhetnének. A férfiakat se kellett félteni, tekintsük meg például a németekkel kiegyező V. Yuhi király udvartartását:

Aztán a belgák csináltak egy nagyon furcsa dolgot, mielőtt 1961-ben viharosan elhagyták közép-afrikai gyarmataikat. A tuszik favorizálása helyett hirtelen a hutukat kezdték el tolni. Gourevitch ebben a belga társadalom megosztottságának tükörképét látja, ahogy a gyarmati adminisztráció utolsó éveiben az otthon évszázadokig elnyomott flamand katolikus papok azonosultak az eddigre szisztematikusan elnyomott hutukkal. Akárhogy is, az ország vérfürdőben lett független. Első megválasztott elnöke a radikális hutu pártot vezető Grégoire Kayibanda lett, aki rögtön tusziellenes pogromokkal nyitott. Több tízezer ember halt meg, ennél jóval többen menekültek a szomszédos országokba, köztük egy kétéves kisfiú, Paul Kagame is.

Az ország, ahol jó népirtani

Láttam valami egészen elképesztőt nem sokkal azután, hogy átléptem a ruandai határt. Egy út szélét, ahol mértani pontossággal ültetett virágoskert adta a kereszteződést. Ha nem látszott volna itt-ott a vörös föld, és levettem volna a szemem a virágoskert mögött a Virunga-tűzhányók égig érő amfiteátrumáról, azt hihettem volna, hogy egy német faluban vagyok. Ruanda ebben is nagyon-nagyon különbözik környezetétől. Egy kelet-afrikai út szélén nem mértani pontossággal ültetett virágoskert van, hanem por, gaz és csirkék. De egész Ruanda ilyen. Igazán gazdag részei, mint Kigali belvárosa, nemhogy Európára, egyenesen Genfre emlékeztetnek.

Advertisement

Ez nem véletlen. Az ország mindig is mániákusan szervezett volt. Főnökök rétegeinek egymásra boruló hagymahéjai közvetítették a hatalmat a királytól az utolsó földművesig, és ez a szerkezet a függetlenség utáni modern Ruandában is megmaradt. Mindenki tudja, hogy hol a helye.

Nemcsak rangban, hanem szó szerint is. Az országban a népirtás előtt hétmillió ember élt. Ma már inkább 12 millió. Az emberek zöme földművelésből él, nem városokban. Ez a rettentő népsűrűség vidéki népsűrűség. Ruandában senki nincs egyedül. A Virunga-tűzhányók lejtőit, a Nyungwe-esőerdő rengetegét és az Akagera-szavanna dombjait leszámítva minden zsebkendőnyi földön emberek élnek, egymás nyakában. Bármerre sétálunk, bármerre motorozunk, bármerre buszozunk, mindenhol emberek jönnek, emberek ácsorognak, emberek mennek, reggel, délben, este.

Amikor a Kayibanda elnököt 1973-ban puccsal megdöntő Juvénal Habyarimana környezetében szervezkedő gyilkosok összerakták a ruandai népirtás tervét, nem volt nehéz dolguk. Ruandában mindenki tudja, hogy ki kicsoda, mindenki tudja, hogy ki hol van. Nem lehet elbújni és nem lehet elmenekülni. Azt pedig a rádió megmondja, hogy mikor kell elővenni a halállistákat, hogy kezdődjön a munka.

A hullák

A munka gyümölcsei hófehérek, priccseken hevernek, nyakatekert, rémült pózokban, mint a római polgárok, akikre 79-ben rászakadt a Vezúv. A Murambi szakközépiskolában meggyilkolt tízezreket meszesgödrökbe buldózerezték, akiket exhumáltak, azok mostanra furcsa, szinte piktogramszerű bábuk. Bőrszínűk nincs, nemük is csak odafigyelve, de a testek méretét nem változtatta meg a mész. Így aztán különösen nehéz abban az épületben ácsorogni, a nem elég homályos félhomályban, ahol a priccseken minden holttesttet fel lehetne nyalábolni, mert kisgyerekek, koponyáikon a bozótvágó kések csapásainak fekete rianásai.

Különösen azért nehéz, mert akik ezt csinálták, azok szinte mind megúszták, és azt is tudták, hogy meg fogják úszni. A népirtást szervező elit tagjai fantasztikusan modern figurák voltak, és alaposan megtanultak mindent, amit a nácik bukása óta meg kellett tanulni a világ működéséről. Például ezt:

  • a gyilkolást ne egyenruhás osztagok csinálják, hanem falusi milíciák, így aztán mindenki benne lesz, mindenki bűnös lesz, egyben senki nem lesz bűnös
  • a gyilkolást kifelé fordítva kell kommunikálni. Nem a hutuk gyilkolják a tuszikat és a mészárlásban résztvenni nem kívánó hutukat, hanem a tuszik a hutukat
  • ha a népirtással párhuzamosan zajló polgárháborúban a katonai helyzet esetleg nem a gyilkosok előnyére alakulna, akkor villámgyorsan és pereputtyostul át kell költözni egy szomszédos országba, hiszen onnantól ezek az emberek – azaz a gyilkosok – nemzetközi menekültek, ellátásukról az ENSZ és a nemzetközi segélyszervezetek gondoskodnak
  • az elején gyorsan meg kell gyilkolni néhány fehér embert, mert a fehér ember képtelen saját fajtája halálát elviselni, és azonnal hazatakarodik
  • és egyáltalán, senki se tudja, hol van Ruanda, négerek ölik egymást fűszoknyában, hullahegyeknek van ímmel-ámmal annyi hírértékük, mint egy halott fehér embernek

Minden pontosan így történt.

A franciák

Az 1994 előtti Ruanda a frankofon Afrika része volt. Az elit Franciaországba járt vásárolgatni és nyaralgatni, francia politikusokkal üzletelt, francia bankokba és ingatlanokba talicskázta a lopott közpénzt. Cserébe Franciaország támogatta Ruandát, felszerelte hadseregét.

Advertisement

De Ruanda északi határán túl eközben felnőtt egy angolul beszélő Ruanda is. Az ide, Ugandába menekült ruandaiak közül sokan nagyon magasra vitték az ugandai polgárháborút 1986-ban megnyerő Yoweri Museveni gerillaseregében. Köztük volt Fred Rwigyema és Paul Kagame is, akik társaikkal együtt 1990 őszén otthagyták az ugandai hadsereget, és megtámadták Ruandát, mert elegük volt abból, amit a ruandai kormány otthon maradt tuszi rokonaikkal művelt, és egyáltalán, szerették volna visszakapni az országukat, ahonnan elüldözték őket.

A francia csecsen élő ruandai kormánynak nem volt szerencséje a polgárháború első napjával: Rwigyema az első támadásban elesett, helyét Kagame vette át, aki később korszakos tehetségű hadvezérnek bizonyult. A francia pénzen, francia fegyverekkel felszerelt ruandai hadsereg egyáltalán nem tudott mit kezdeni Kagame fegyelmezett gerillahadseregével, három év után kénytelenek voltak békét kötni. Ezt betartandó érkezett az országba 1993 őszén az UNAMIR ENSZ-békefenntartó erő, Roméo Dallaire kanadai tábornok vezetésével. Ez volt az a sereg, amit a népirtás megkezdése után szinte azonnal kivontak az országból. Csak Dallaire-t és kétszáz társát hagyták ott, hogy végignézzék a mészárlást. Végignézték.

Valamikor ekkor, az ENSZ-békefenntartók érkezésének idején dönthettek úgy a Habyarimana elnök udvartartásában szerveződő gyilkosok, hogy Kagamét nem fogják tudni legyőzni, és itt az ideje a végső megoldásnak. Egyáltalán nem csináltak titkot belőle. Théoneste Bagosora ezredes, a népirtás egyik fő szervezője úgy ment haza az 1993-as béketárgyalásról, hogy akkor ő most előkészíti az apokalipszist.

Advertisement

Egészen visszataszító, ahogy a francia kormány a népirtás 100 napja alatt mindvégig a népirtó ruandai kormány oldalán állt, a népirtást nem gondosan szervezett apokalipszisnek, hanem a tuszik elleni jogos népharagnak kommunikálta, hogy az atrocitások pusztán a polgárháború sajnálatos melléktermékei, hogy a hadsereg és a kormány a béke visszaállításán dolgozik, bla-bla-bla, meg hát egyébként is, négerek ölik egymást fűszoknyában, a négerek kábé ezt csinálják. Amikor meg végeztek a munkával, akkor lehet végre egy kicsit röplabdázni.

Júniusra egyértelmű lett, hogy a ruandai hadsereg még francia segítséggel sem tudja feltartóztatni Kagame gerillaseregét. Élő tuszi ekkor már alig volt az országban. Ekkor döntöttek úgy a franciák, hogy saját békefenntartókat (:-DDDDDD) küldenek az országba. A Türkiz-hadművelet katonái nyugatról, Zaire (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) felől léptek be Ruandába. Az ekkor már Kagame elől menekülő gyilkosok nagyon örültek nekik. Hiszen így francia biztosítással tudtak családostul, támogatóstul, katonai szervezetestül átvonulni a határon, ahol azonnal nemzetközi segítségben részesültek. A gyilkosok.

Csillagos ég a körforgalomban

Mit csinál egy ország önnön megtizedelése után? Mi történik egy városban, ahol a szakközépiskola 40-60 ezer ember tömegsírja? Mit kezd egy győztes hadvezér, ha országában hullák duzzasztják fel a folyókat, ha a gyilkosok zavartalanul élnek a határ túloldalán, ha az ország egy főre eső éves nemzeti összterméke annyi, mint egy jobb vacsora Budapesten?

19 évvel később, amikor távolsági busszal megérkeztem Kigaliba, ennek nyoma sem látszott. A tükörsima aszfaltúton a nyári estében a körforgalmak sávjait aszfaltba épített LED-ek jelölték ki, a város ragyogott, tiszta volt és gazdag. Később elsétáltam a híres Hôtel des Milles Collines mellett, amiről a Hotel Ruanda című film is szól, a város dombjai úgy szikráztak, mint a csillagos ég. Ez azt jelentette, hogy bőséges és megbízható áramellátás van, megint valami, ami egyáltalán nem jellemző Kelet-Afrikára.

Advertisement

Paul Kagame egy szétlőtt, lemészárolt roncsországot nyert háborújában. Két évvel később, 1996-ban háborút indított a szomszédos, százszor akkora Zaire ellen, hogy felszámolja a zaire-i állam és a nemzetközi segélyszervezetek segítségével működő, menekülttábornak álcázott katonai bázisokat, és Zaire úgy roppant össze, mint egy kifújt tojás. Az első kongói háborúból második kongói háború lett, egy kívülről átláthatatlan, szövevényes valami, amiben többen haltak meg, mint a második világháború óta bármilyen háborúban. Közben elkezdett Ruandába áramlani a kongói ásványkincs egy jelentős része.

Kagame alatt Ruanda rendbe jött, de ez a béke és jómód nem volt ingyen. Az országot 21 évvel később is Paul Kagame irányítja. Ruandában nincs sajtószabadság. Ruandában annál sokkal rosszabb ellenzékinek lenni, mint Oroszországban. A ruandai ellenzékiek hajlamosak erőszakos halált halni, akár több ezer kilométerre Ruandától. Legyen ez az ellenzéki akár Kagame régi harcostársa és volt kémfőnöke, a kongói háborúkat intéző Patrick Karegeya, akit tavaly januárban találtak megfojtva egy johannesburgi hotelszobában, és akinek haláláról Kagame csak annyit mondott, hogy nem ő rendelte el, de bárcsak ő rendelte volna el. Túléli-e Ruanda Kagamét, tud-e ő az lenni Ruandának, ami Lee Kuan Yew volt Szingapúrnak vagy Pak Csong Hi Dél-Koreának, egy ugyan diktatorikus vezető, de aki egy szerencsétlen roncsból működő, hivatali ideje után is stabil országot hagy utódaira.

Késő éjszaka szálltam fel egy buszra, hogy hazamenjek. A meleg nyári éjszakában indulás előtt misét mondott egy pap a széksorok között állva. A mise végén mindenki kezet fogott a mellette ülő két emberrel, és a szemébe nézett. Aztán elindultunk, és hajnalban valamikor elfogytak a dombok.

Néhány érdekes olvasnivaló a témában

Philip Gourevitch: After The Genocide

Gourevitch három évig dolgozott Ruandában a népirtás után, közben hosszú cikkeket írt a New Yorker-be. Ez volt az első, talán a legdurvább, a néptelen, elpusztított országról, ami Ruanda volt 1995-ben.

Samantha Power: Bystanders to Genocide

A jelenlegi amerikai ENSZ-nagykövet 2001-es cikke, amiben bemutatja, hogyan szarta le nagy ívben és tudatosan a világ a ruandai népirtást. Never again, lol.

Philip Gourevitch: The Life After

Mi lett Ruandából 15 évvel a népirtás után.

Roméo Dallaire: Shake Hands with the Devil

A magára hagyott ENSZ-békefenntartók parancsnokának megrázó könyve a népirtás napjairól, amiben az a különösen kemény, ahogy szép sorban leírja a 100 nap összes napját.

Philip Gourevitch: We Wish to Inform You that Tomorrow We Will Be Killed with Our Families

Gourevitch csodálatos riportkönyve, amit az 1995 és 1998 közötti ruandai látogatásaiból és beszélgetéseiből írt. Találkozik emberekkel, akiknek kiirtották az egész családját – és találkozik emberekkel, akik kiirtottak egész családokat.

Jason Stearns: Dancing in the Glory of Monsters

A ruandai népirtás valójában nem egy száznapos mészárlás volt, hanem egy 21 éve tartó háború első felvonása. Ez a folytatás, az első és a második kongói háború –

Gary Brecher: Congo: A Tutsi Empire, Interrupted Once Again By Do-Gooders

–, ami részben azért is lett ilyen kilátástalan és kaotikus, mert a világ mindig akkor avatkozott közbe, amikor a legkevésbé kellett volna.

Advertisement

Fotók: Kim Pozniak/Catholic Relief Services (a gödör), én (Murambi dombja a szomszéd dombról), Google Maps, valami német archívum (V. Yuhi és udvartartása), Ruandai Népirtási Levéltár (a hullák Murambiban), Eric Constantineau (a Lego-installáció), Antonis Kyrou (Kigali éjszaka)