Be kell vallanom, hiszen az a dolgom: megnéztem én is Az UNCLE embere c. filmalkotást, és igazán jól szórakoztam.

Gyors mellékszál: nem vagyok hajlandó pontokat tenni a betűk után a címben, a magyar helyesírás szabályai szerint – amelyek nemrégiben amúgy megújultak – ezekre semmi szükség nincsen.

Advertisement

De a gondolatmenet fősodrához rögvest visszatérve, szegény Guy Ritchie új művéről én eddig bizony csak rosszat hallottam – és olvastam, nálunk is –, ezért nem is akartam bemenni rá egyáltalán. Ma azonban történetesen percre annyi üres időm volt két találkozó közt a belvárosban, amibe ez fért bele, ezért amondó lettem, hogy egy életem, egy halálom.

Erre mi történt?

Erre az történt, hogy már az első percekben éreztem, soha nem kell hallgatni senkire. Mert nem tudni, kinek mik a szempontjai. Hogy ki hogyan áll hozzá.

Advertisement

Ezt kifejtem röviden. Annak idején, borról írós időszakomban volt gyakori tapasztalatom, hogy sokan általában nem élvezeti cikként, hanem a kritika tárgyaként fordulnak a pohárhoz, melynek tartalmához fordulnak, és így a hibáit keresik. Ennek a szimbóleuma a százpontos bírálati rendszer, ahol a maximum felől indulva kellett eljutniuk az ítészeknek a termék értékéig.

Ebből semmi jó sem származhatott, ugyanis eleve abszurd volt a szisztéma, minthogy végül is már a 99-es sem lehetett elég jó a 100-ashoz képest.

Felteszem, értitek, mit akarok mondani.

Nos, a 100-as felől nézve Az UNCLE embere tényleg nem tökéletes film. Annyi benne a hiba és a maflaság, mint égen a csillag. A valóban hibátlan Blöff felől nézve pláne nem hibátlan, sőt, ha azt veszem, hogy előtte megmutatták az új Bond-mozi, a Spectre előzetesét, amit konkrétan végighátborzongtam, és alig várom, hogy végre bemutassák, akkor onnan nézve végképp durván nem.

Csakhogy.

Mennyivel több értelme van ezzel szemben elmesélnem, hogy milyen ügyesen mulattatott a hidegháború legvadabb korszakának – a múlt század hatvanas éveinek – az ábrázolása, autóstul, öltözékestül, italokostul, nőköstül, vagy arról áradoznom, hogy milyen oroszos oroszt tudtak csinálni az Ilja Kurjakin KGB-ügynököt alakító Armie Hammerből, akinek alakítását a kimódolt magyar szinkron sem tudta tönkretenni. Az esztétikum roppant fontos dolog ám.

Mindeközben ráadásul működtek a történet furfangjai és csavarjai – az ötlet nem eredeti, egy réges-régi sorozatból származik, de nagyon bejött, plusz aktuális is: előfordulhat, hogy a pusztító szembenállást zárójelbe kell tenni, amikor a nagyhatalmi ambíciók vagy akár a privát érdekek úgy kívánják -, és a poénokat is okosan és nívósan adagolták.

Még egyszer: két lehetőség van. Vagy azt mondom, hogy az egész Ritchie-film halvány utánzat csupán, és nyomába sem ér sem az egykori elődöknek, sem a jelenbeli kortársaknak. Vagy azt, hogy nem más és nem több ez a darab, mint paródiaparódia, egy régen volt és százszor újrafogalmazott műfaj könnyed és kedves feltámasztása, jórészt eredeti hangszerelésben.

Igen-igen: mintha mai eszközökkel és mai lehetőségekkel forgattak volna le ismét mondjuk egy ötven évvel ezelőtti Bondot. Nekem ez bejött. Bejött, mert érdekel a korszak, és azt remélem, hogy értem is. Eszembe sem jutott, hogy akciókkal vagy feszültséggel mérjem. Mosolyokkal, vigyorokkal mértem.

Advertisement

Hogy a közönségnek összességében nem jött be? Ez van, megszoktam már az ilyet és az ehhez hasonlókat. És különben is, minden olyan régen volt.