Naplót írt az egyik magyar hegymászó abból a csapatból, akiknek a szálláshelyét elborította egy lavina. A magyarok mind a hárman kiásták magukat, aztán a társaikat, három nepálit azonban megölt a lezúduló hó.

Az Ama Dablam expedíció tagjai, Szlankó Zoltán, Demény Gábor és Horváth Csaba még el sem kezdték a hegymászást a Himalájában, amikor 5200 méter magasságban, miközben egy teázó-szálláshelyen várták az erős havazás végét, elkapta őket egy lavina. A száraz ismertetés helyett olvassátok el Szlankó Zoltán naplószerű, utólag írt beszámolóját.

2013 október 12.

Délelőtt 9 óra körül elváltunk a Mera Peak-es csapattól,ők elindultak Lukla felé, mi pedig az Amphulapcha hago fele. Visszamentünk a Mera BC-hez, gyönyörű idő volt, megebédeltünk, majd továbbmentünk a Honggu Khola völgyébe, Kongme Dingma nevű helyig, ahol két teaház (Teeshop) állt. Mi sátraztunk, gyorsan kaptunk is teát es egy gyors uzsonnát.

A csapatunk a Nawang Lakpa Sherpa szirdarból, Paldet Tamang szakácsból, 8 teherhordóból es belőlünk, hármunkból állt. A szakácsunk magával hozta a teljes rokonsági, ismeretségi körét teherhordónak, hogy ezek a fiatalok tanuljak ki a szakácskodást. Ez nekünk nagyon jó volt, mert változatosan, bőségesen tudtunk enni.

2013 október 13.

Nyugodt, bar felhős éjszaka után fel 9 körül indultunk Sheto Pokhari felé, ez egy kb. 4 órás útnak ígérkezett. 9-10 óra korul eleredt a hó, de a teherhordók továbbra is énekelve, jó hangulatban folytattak az utat.

Mire elértük a folyó mellett a célunkat 5200 méteren, a látótávolság lecsökkent 100-150 m-re, és már legalább 10 cm hó volt. A legelső Teeshopba bementünk (a kettőből csak ebben fértünk el egyébként népes csapatunkkal). Elég szerény körülmények közé kerültünk, a tető ponyvája több helyen lyukas volt, beesett a hó, odabent kupacokban állt. De mégiscsak tető volt a fejünk felett! Szárítkozni kezdtünk, kaptunk teát. A hó odakint padig megállás nélkül szakadt. Folyamatosan tisztítani kellett a tető ponyváját, mert félő volt, hogy leszakad. Berendezkedtünk, amennyire a körülmények engedték. Beszélgettünk, teáztunk, ponyvát takarítottunk. Estére a hó mennyisége elérte az 50cm-t. Nawang elmondta, hogy 15 évvel ezelőtt volt már egy nagy havazás, az 36 órán át tartott, ez szerinte hamarabb eláll. Este lefekvés előtt, biztonság kedvéért, némi gyógynövény füstölés közben elmormolt néhány imát, ami rendkívül misztikussá tette a ponyvalakásunkat. Éjszaka folytatódott a havazás, és a hozzákapcsolódó ponyvatisztítás.

2013 október 14.

Reggelre a hó mennyiség elérte az 1 métert. 24 órája havazott, és eszébe nem jutott abbahagyni. Délelőtt eljutottunk abba a helyzetbe, hogy muszáj volt értékelni a helyzetünket, mert a havazás változatlan intenzitással tartott. Ekkora hóban esélyünk sem volt messzebbre mozdulni a háztól, nem hogy lejutni onnan vissza, vagy tovább a hágó felé. Csapdába kerültünk. Késő délelőtt felhívtuk a szervező irodát, elmondtuk, hogy bajba kerültünk. Megígérték, hogy küldik a helikoptert. Szó volt egy esetleges katonai segítségről, hogy mindenkit le tudjanak vinni.

Összecsomagoltunk, felkészülve több változatra. Lehet, hogy csak mi szállhatunk fel csomag nélkül, persze a legszükségesebb iratokkal, pénzzel, a második variációban esetleg egy hátizsákot vihetünk, a harmadikban, szinte mindenünket.

Délre végeztünk a pakolással, apró simítások voltak hátra.

A házunk a következőképpen nézett ki: a hágó felé néző keskenyebbik oldalán volt a bejárat, a külvilágtól egy függöny választotta el. Az épület első felében tudtuk lerakni a konyhánkat, élelmiszert, táborozó felszerelést, itt vert tanyát a szakácsunk is, itt készültek az ételeink, mintha csak a helységet béreltük volna ki, szolgáltatást nem igényeltünk a helyi embertől. A belső fele a háznak a tulaj kuckója volt, itt volt a hálósarok, a konyhája, az "éléskamrája", két asztal es egy kövekből összerakott pad, ami végighúzódott a bejárattal ellentétes hosszabbik oldalon. Ezen foglaltunk helyet mi is pakolva, teázva az asztaloknál. Paldet, a szakácsunk elkészítette az ebédet, majd mikor mindenkinek kiosztotta a feladatot (mosogatás, a konyha pakolása) az épület első felében bebújt a hálózsákjába és elaludt.

Délután 1 es két óra között hallottam meg a tompa dörrenést a fejünk felett, mire azonnal elkiáltottam magam es talán 2 lépest sikerült megtennem, mire a házat megsemmisítette a lezúduló hó. Nagy szerencsémre az összeomló köveknek nem maradtam alatta, így a kb. 30 - 40 cm hó alól gyorsan ki tudtam jönni. Az első eufória után, hogy kint vagyok, már nem voltak túl szép gondolataim, egyedül voltam. Az épület két vége volt csak kint a hóból. Kiabálni kezdtem, hogy van-e valaki meg ott rajtam kívül. Nem jött válasz. Emlékeztem, hogy a bejárathoz tettük a lapátot. A rendkívül mély hóban csak macerával jutottam el odáig, majd irány vissza. Mire visszaértem, addigra Horváth Csaba is kikerült a hó alól, de beszorult a lába a kövek köze. Ő szólt, hogy mögötte mozog egy hóból kiálló kötél. Azonnal ásni kezdtem, majd mikor Csaba is kiszabadult, segített. Demény Gabi volt ott beterítve kővel és hóval, csak a lábfejét tudta mozgatni, az húzogatta a kötelet is. Leemeltük a köveket, kiástuk a hóból. Nem volt eltörve semmije, nem volt komolyabb sérülése, ahogyan egyikünknek sem. Ásni kezdtünk azon a részen, ahol a sok embert sejtettük. Csomagok, felszerelések kerültek elő, amiket azonnal el kellett onnan vinni, mert akadályoztak bennünket. Egy lapátunk, egy serpenyőnk es egy pár kesztyűnk volt. Akinek nem jutott kesztyű es szerszám, az csupasz ujjakkal vájta a havat. A csomagokat, amiket használhatónak véltünk, a bejárathoz vittük. Ösztönösen kialakítottunk egy hatékony rendszert, amivel nagyon jól tudtunk haladni. A posztokon váltogattuk egymást, hogy mindenki tudjon pihenni, ne fagyjon el a keze. Az egyik csomagszállításnál szólt Csaba, hogy hangokat hall, odaszaladtunk és kevés ásás után egy kéz állt ki a hóból, ami mozgott. Az egy pár kesztyűt es az egy szem lapátot cserélgetve, kivettünk onnan 3 fiatal teherhordót. Volt, akinek nem volt cipője, volt, akinek folyt a vér a füléből, a szeme feldagadva. Mindannyian sokkos állapotban voltak. Azonnal a másik, kisebb teaház felé irányítottuk őket. Azt sem tudtak merre induljanak. Amikor itt már nem tálaltunk embert, visszamentünk a ház belsejébe. Ott éppen akkor mászott ki két idősebb teherhordó, az általunk korábban ásott alagúton. Ezen a helyen, a sejtéseinknek megfelelően, még három embert sikerült kiszabadítani. Mindenkit muszáj volt elindítanunk a másik teaház felé, mert vagy olyan sérülésük volt, hogy alkalmatlanok voltak a segítésre, vagy a sokkos állapot tette őket alkalmatlanná. Gabor nyomatékosan megkért mindenkit, hogy csináljanak amott tüzet, meleg vizet. Az ásás közepette megtaláltuk a műholdas telefont is, működőképes állapotban. Gabi rögtön hívta az irodát, azonnali segítséget kérve. Először meg sem értettek, majd nagy sokára leesett nekik, hogy baj van.

Több órája ástunk már, kezdtünk erőnk végére érni, a folyamatos hóesésben teljesen átáztunk. Semmilyen folyadék nem volt nálunk, kiszáradtunk, köhögési rohamokat kaptunk. Sötétedett. Közben 3 sherpa élükön Nawanggal visszajöttek segíteni, de inkább csak néztek. Még nem fogtak fel, hogy mi történt. Nawang, egy fél óra múlva megkért bennünket, hogy már úgysem tálalunk élő embert, hagyjuk abba a keresést. El sem jutott az agyunkig, ezért odajött hozzám, es meg egyszer nyomatékosan megkért erre. Mindenre hivatkozott, többek között vallási okokra is, hogy ne háborgassuk a halottakat. Hogy elfogadtuk a kérését, annak több oka volt: kezdtünk teljesen kimerülni, számítani lehetett egy második lavinára is, muszáj volt elkezdenünk az élőkkel, sérültekkel foglalkozni, élelmiszert, meleg takarókat, hálózsákot, matracot kellett keresni, hogy átvészeljük a következő éjszakát. A kiásott felszereléseket átszállítottuk a másik házba. Az az épület kisebb volt, az ottani házi emberrel együtt 12-en kellett, hogy befúrjunk. Mire mindenki bent volt, odakint teljesen sötét lett. Az áthozott élelmiszerekből kiosztottunk cigarettát, kólát, kekszet. Egy széken átnéztük a sérüléseket, akit kellett, bekötöztünk. Úgy tűnt, hogy a legsúlyosabb sérülés, egy koponyaalapi törés. A fiút bal hátulról kaphatta el valami, és a füléből is szivárgott a vér. A kötözésen kívül csak fájdalomcsillapítókat tudtunk kiosztani.

Az esti szomorú mérleg: a hó alatt maradt Paldet a szakács, Ram, egy fiatal teherhordó és a ház embere.

Átnéztük a csomagokat, amiket találtunk, megpróbáltunk mindenkit ellátni cipővel, meleg ruhával. Közben készült a tea. Gábor hiába kérte őket még világosban, hogy legyen tűz es meleg víz, a tudatukig nem jutott el a kérés. Levest kezdtek főzni. Persze az elmaradhatatlan ponyvatakarítás megvolt félóránként.

A környező hegyekről hallottuk folyamatosan a lavinák morajlását. Borzasztó éjszakának néztünk elébe, csak az tartotta bennünk a lelket, hogy másnap talán levisznek bennünket. Éjjel ülve virrasztottam, fülelve, mikor jön a második lavina. A rossz látási viszonyok miatt továbbra sem tudtuk, mi van a fejünk felett, milyenek a hegyek körülöttünk. Tehetetlen félelemben voltunk.

2013. október 15.

A házból nem lehetett már messzire menni, több mint másfél méter hó volt, több mint két napja havazott. Hiába érdeklődtünk az irodától, hogy mikor jönnek értünk, csak azt kaptuk válaszul, hogy folyamatosan próbálkoznak elérni minket. Az idő nem volt éppen ideális a repülésre. Késő délutánra elállt a hóesés. 60 órán át esett. Bejött egy meleg hullám, ami nem nyugtatott meg bennünket, féltünk a nedveshó-lavinától. Estére elkezdett fagyni, kitisztult az ég, valamelyest biztonságban érezhettük magunkat. Éjszaka le mertünk feküdni.

2013. október 16.

Reggel szikrázó napsütés, mint a messiást, úgy vártuk a helikoptert, 9 óra körül meg is érkezett. Addigra tapostunk egy leszállóhelyet. Gabor es Csaba repültek először, a következő körben Nawang, egy idősebb teherhordó és én. Egy rizsteraszra tett ki bennünket a gép, es indult a Baruntse kettes táborába, mert ott is nagy volt a zűr. A rizsföldről egy másik helikopter vett fel minket, es vitt be Luklaba. Ott vártak már a családtagok, hivatalos emberek, hogy megtudhassak a részleteket. Képeket, videókat mutattunk. Délután tovább Kathmanduba, szinten helikopterrel. A reptérről mentőautóval vittek egy kórházba, hogy kivizsgáljanak. Ezután tudtunk csak az akkor mar a fővárosban tartózkodó Meras csapattal találkozni. Jó volt őket megölelni!

Az Ama Dablam mászás természetesen most nem szerepel már a tervekben, szeretnénk minél hamarabb hazakerülni.

Szlankó Zoltán

Kathmandu

2013. október 18.

– via 4bakancs.com