Próbálok visszaemlékezni, de azt hiszem 14 éves korom óta nem voltam olyan rendezvényen, amin rámparancsoltak, hogy énekeljem a himnuszt. Ez a Magyar Művészeti Akadémia kultúrestjén megtörtént. Nem személyesen nekem szólt szerencsére, hanem a majdnem teli Urániának, ahol az MMA és meghívott vendégei a Magyar Kultúra Napját ünnepelték. Már akkor sejthettem hogy ez lesz, amikor a színpad fölé a Paraneisisből vetítettek idézetet. Nincsen nekem bajom a himnuszénekléssel, ismerek rendes himnuszokat is. Csak akkor esett le, hogy az Uránia nagytermének hátsó sorában, középen ülök egy a szürke zakók között rikító kék kardigánban, a homorú padló miatt szinte egyvonalban a konferansziéval, és az összes néző fölött. Sok volt az ősz fej, de a legőszebb az első sorban állt az emberi erőforrások minisztere és az oktatásért felelős államtitkár mellett. Fekete György lett az a magyar politikai figura, akit kizárólag a frizurája miatt ki lehet szúrni egy mozi hátuljából is. Közben azt vettem észre, hogy éneklem a Himnuszt.

Az MMA elnökeként ő is köszöntötte a vendégeket, röviden összefoglalta szerepét az Magyar Kultúra Napjának létezésében: 1988-ban kérték fel a nemzeti megújhódási program részeként, hogy szervezze le ezt az eseményt, az ihletet és az irányítást Kölcsey Ferenc Himnusza biztosította neki, az első alkalomra nyomtatott 8000 plakátból pedig csak az az egy maradt, ami ott állt mellette bekeretezve a színpadon. Aztán belevágott barátja és az MMA tiszteletbeli elnöke, Makovecz Imre egy 1995-ös esszéjébe, amit sajnos nem találtam meg az interneten, úgyhogy nem tudom szó szerint idézni, de olyan gondolatok álltak benne, hogy a kultúra építkezésében abból kell kiindulni, hogy értelmiségieknek az a dolguk, hogy építsenek és ne nyavalyogjanak. Hogy ne forgolódjanak, mint a ruszkik. Ugyanis a kultúra szabályozott élet, az nem kísérletezik, a kultúra altruista. Láthatólag egy egész urániányi értelmiséginek és művésznek nem volt ezzel gondja. Azzal az Illyés Gyula Naplójegyzet-idézettel sem, ami arról szólt, hogy nem művész az, akinek nem elég a saját országa közönségnek.

Advertisement

Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere a 41 évig húzódó nagyváradi Bethlen Gábor-szobor történetével indított, aztán belevágott, mint minden miniszter bármelyik eseményen és elkezdte sorolni a kormány nagy teljesítményeit, hogy a Zeneakadémia, a Mátyás-templom, a KOCKA, a Múzeumi negyed és a majdnem kész Vigadó mind a magyar kultúra akaratát és terveit jelképezik. Azt vettem észre közben, hogy Balog a színpadon egészen furcsa jelenség, ránézésre kiköpött Rátonyi Róbert, de amikor lazább részhez ért a szövegben, akkor kifejezetten szimpatikus jelenség lett, mosolygott, szaporábban vette a levegőt, mutogatott az egyik kezével miközben a másikkal egyensúlyozta a mappát. A közönséget is meghatotta miniszteri retorika és a szimpatikus nagybácsis jelenlét, dörgedelmes tapsot kapott annak ellenére, hogy idézte korábban Kölcsey Ferenc ötletét, hogy a közös siker érdekében álljanak össze a katolikusok és a protestánsok.

Legszívesebben hagynám ennyiben az egészet, Fekete előadta félig a saját szavaival a katolikus, nemzetvédő váteszt, Balog pedig ígért fűt-fát, mindenki látott már ilyet, aki belenézett kormányzati sajtóba vagy csak nyitott szemmel jár. Azonban az este formális része egy bő egy órás vonóskoncerttel folytatódott és ért véget, amikor tényleg megértettem, hogy itt művészek egész generációja vízionál nemzethalált. Én is tisztában vagyok vele, hogy ilyen eseményen nem úgy fogják bemutatni a kortárs magyar kultúrát, hogy Fehér László festi ahogy László Loren fotózza ahogy Bobafett tökéletes flow-val magyarázza a Nénikét. De amikor egy ezelőtt soha el nem játszott vonósműt úgy vezetnek fel, hogy egyrészt az a címe, hogy Európa elrablása, és az alkotója, Balassa Sándor, 2012 egyik Magyar Érdemrend középkeresztese, úgy magyarázza meg előre, hogy ”a multikulturalitás között vergődő Európáról szól” és azt jelenti, hogy ”szenvedjük Európa elrablását, de nem Zeusz a tettes” (?), akkor feldobom a karjaimat. És amikor A világ alkonyán volt az utolsó előadott mű, már nem is csodálkozom.