Egressy Zoltán, az egyik legsikeresebb magyar drámaíró könyvet írt Törőcsik Andrásról, Lila csík, fehér csík címmel. Milyen lett? És lehetne mások kedvenc futballistáiról is ilyet írni?

Minél jobban közelítünk a mához a magyar foci történetében, annál kevesebb olyan játékosunk akad, akiről érdemes lenne. Könnyen lehet, hogy Törőcsik András óta nem is volt ilyen. Eleve ő az utolsó olyan magyar futballista, akiből tényleg világklasszis lehetett volna, vagy talán az is volt a maga módján. Fura módon ez nekem, aki a 82-es vébével kezdtem követni a focit, nagyon sokáig nem esett le, leginkább azért, mert az már a lejtmenet kezdete Törőcsik karrierjében. Akadtak még nagy meccsei, az 1. FC Köln elleni híresre emlékszem is, de akkorra a hajó elment, számomra pedig egy volt a sok lejárt és unalmas fradista, újpesti, vasasos és egyéb sztárocska közül, Nyilasival, Kiss Lacival, Pölöskeivel és a többiekkel együtt.

Ha én nyolc-kilencévesen szövetségi kapitány lehettem volna, könyörtelenül Videoton-, Rába ETO- és Tatabánya-játékosokra építettem volna a válogatottat, és Törőnek nem osztottak volna lapot, csakhogy akkoriban már a való életben sem nagyon osztottak neki. Egressy Zoltán nálam is jobban tudja ezt, és azt is, hogyan juthatott odáig: a féreg argentinok elleni piros lappal 78-ban, az egy évvel későbbi autóbalesettel, a Debrecen ellen elflegmáskodott tizenegyessel, és végül azzal, hogy 82-ben ígéretük ellenére sem engedték külföldre igazolni a szemét komcsi funkcionáriusok. Nem csoda, hogy ezek után nekem csak a felvizezett Törőcsik jutott.

Az enyémnél pár évvel idősebb generációnak viszont, amelyhez Egressy is tartozik, jó eséllyel Törő volt a No. 1, már ha éppen nem Nyilasi Tibor volt az. Ők ketten jó barátok voltak, a válogatottban csapattársak is, de tűz és víz a karrierjük, és nemcsak azért, mert rivális csapatokban fociztak: Nyilasiról például nem lehetne ilyen könyvet írni, amilyet Egressy írt most Törőcsikről. Az övé egy sikeres, de mégiscsak szokványos sportolói karrier, csúcs- és mélypontokkal, Törőcsiké viszont Radics Béláéhoz hasonlóan magában hordozza a drámát és a tragikumot, és a bukása tulajdonképpen szükségszerű, mint arra Egressy is ráébred, amikor hitetlenkedve hallgatja egy számmisztikával foglalkozó barátnőjét.

Sajnos Törőcsik fénykorából, a hetvenes évek második feléből gyakorlatilag semmi filmanyag nem maradt fent, így kénytelen vagyok elhinni a szemtanúknak, hogy akkoriban tényleg a világ legjobbjai közé tartozott a posztján, ami hivatalosan középcsatár volt, de az ő szerepkörét leginkább a később megjelenő és rendkívül idiótán hangzó “hamis kilences” meghatározással lehet leírni. (Egressy Ronaldinhóhoz és Neymarhoz hasonlítja, de gyanítom, inkább a játékhoz való hozzáállása, semmint a stílusa miatt.) Ha ma játszana, talán a csatár mögötti kötetlen szerepkör feküdne neki a legjobban, és a bírók is jobban védenék a testi épségét a labda helyett őt rugdosó védőktől. Neki viszont a kemény hetvenes-nyolcvanas évek jutott, brutális védőkkel, lehúzós fociközeggel, kocsmázós haverokkal, a hatalmukkal visszaélő sportvezetőkkel – talán tényleg rosszkor született. De ez önmagában nem lehet magyarázat semmire.

Egressy sok-sok oldalon át próbálja megfejteni, hol siklott ki ez a karrier, de a könyv csúcspontja mégis az a rész, amely egy alternatív valóságot vázol fel: Törőcsik nem Szirtes Pál 33 éves anyagbeszerző autójában utazik haza Zalaegerszegről, hanem a csapatbusszal, épp ezért balesetet sem szenved, hanem részt tud venni egy héttel később a világválogatott meccsén, disszidál, és a Benfica érintésével Barcelonába kerül, ahol Maradonával játszhat együtt. Azzal a Maradonával, aki (és ez már nem az alternatív valóság) értetlenkedve vette tudomásul, hogy Törőcsik nem játszik ellenük a 82-es vébén. Vagyis ez a fantasy karrier nem teljesen légből kapott, de ilyen százból egyszer, ha összejön.

Advertisement

Ami nekem különösen érdekes, hogy a szerző hiába idősebb nálam hét évvel, a hetvenes-nyolcvanas években felnőtt fiúkként elég sok közös pontunk van, az egyedül lejátszott gombfocibajnokságoktól kezdve az évtizedek távlatából is megjegyzett Népsport-tudósításrészleteken át a fölöslegesen sok focistanévig (érezhető perverzitással írja le például, hogy a Tatabányában Knapik a balhátvéd), vagy éppen a nemzetközi focikupákból megtanult ismeretlen városnevekig. Természetesen nekem is volt kedvenc játékosom: már írtam egyszer, hogy a Vidi jobbszélsője, Májer Lajos lett a kiválasztott. Még van is pár közös pontja Törőcsikkel: ő sem hozta ki magából a maximumot, messze nem.

Ha a pályafutását azzal a kilóra mérős szemszögből nézzük, amitől ölni tudnék, akkor Májer nem volt nagy etvasz: nem nyert soha semmit. Az elkallódott Törőcsiknek összejött három bajnoki cím, neki egy sem, csak egy ezüst- és két bronzérem. Szintén ezüst a Magyar Kupában és az UEFA-kupában is, és az a bizonyos gól a Bernabeu-stadionban (magyar gól a Real Madrid ellen egy európai kupadöntőn, te jó ég!), az sem ért semmit, hiszen összesítésben a spanyolok nyerték a döntőt. Ja, és volt háromszor válogatott, miközben a posztján játszó, nyilvánvalóan tehetségtelenebb honvédos Bodonyi 27-szer, ezen még most is fel tudom idegesíteni magam. Igaz, az UEFA-menetelés idején Májer is visszakerült a keretbe, sőt, a Ciprus elleni hazai vébéselejtezőn ő kezdett volna, erre mi történt? Megsérült, és többet a válogatott közelébe sem került. Aztán fiatalon meghalt egy hülye közúti balesetben. De ne ez legyen a lényeg.

Hanem az, hogy Májer a korszak egyik legjobb magyar szélsője volt, és amikor ment neki a játék, egyszerűen nem bírták tartani, a legjobb példa erre a frissen Európa-bajnok sztárokkal, Fernandezzel és Rocheteau-val felálló PSG elleni idegenbeli 4-2, ahol ugyan Szabó és Csongrádi lőtték a gólokat, de a kiismerhetetlenül cselező, gyors és két gólt is előkészítő Májernek is legalább akkora szerepe volt a győzelemben (nemrég vettem csak észre, hogy fent van az egész meccs a YouTube-on, halló!). Nagyot játszott a visszavágón is, meg otthon a Partizan elleni 5-0-ás meccsen, de a csúcs Párizs volt, ilyet nemzetközi kupameccsen, komoly csapat ellen azóta se nagyon láttam magyar játékostól. Majdhogynem Törőcsiknek a Köln elleni villogását idézi, csak itt mások is felnőttek mellé. Szóval nem érdektelen az ő története sem, na.

Advertisement

De hogy ki is volt valójában, arról fogalmam sincs. Csak a pályán láttam, sose laktunk ugyanabban a városban, és a Képes Sportból tudtam, hogy a kedvenc étele a rakott palacsinta, kedvenc írója Berkesi András, a kedvenc zenekara pedig a Korál. Slussz. Egressynek viszont egész más viszonya volt az ő bálványával: eleve Törőcsik törzskocsmája fölött lakott, sokszor látta civilben is, több közös ismerősük volt, és később beszélget is vele, majd egyéb módon is összeér az életük, és közelről láthatja a leépülést, ami az egész sztorijában a legszomorúbb rész, de ez is hozzájárul az életút regényes mivoltához. Viszont így többször is szervesen egymásba ér a történetük, és semmi erőltetettség nincs abban, ahogy összekapcsolódnak Egressy gyerekkorának fontos eseményei Törőcsikkel.

Ami nekünk jó, mert kapunk egy elég pontos korrajzot is a hetvenes évekről, elkerülve az üres nosztalgia vagy éppen a “bezzeg mi még nem a Facebookon éltük a fiatalságunkat” hozzáállás kínálta csapdákat, és a könyv valahogy úgy szól Törőcsikről, ahogy Nick Hornby Fociláza az Arsenalról: mindkét könyv önéletrajz a rajongás tükrében. Egressyé az irodalmibb nyelvezetű, és nem is vállal olyan sokat, mint az angol foci több évtizedét is körüljáró Hornby, cserébe személyesebb. És mivel a magyar foci a tárgya, természetesen melankolikusabb is. De a végén szerencsére felment mindenkit a további töprengés alól: lehet, hogy többszörösen elcseszett karrier volt Törőcsiké, és az epilógus még nyomorettóbb az alkoholizmussal és a betegségekkel, de örüljünk annak, hogy volt egy ilyen játékosunk, akiről gyerekek ezrei gyűjtötték akkoriban az újságcikkeket, és aki legalább magában hordozta a kitörés ígéretét, “így volt szép minden”.

Fotó: Törőcsik András Fan Club/Facebook