Ennek kb. semmi köze a kárpátaljai konyhás sorozathoz, de muszáj megírnom.

Pontosabban, van is és nincs is. Hiszen a kárpátaljai magyar konyha a céklát leginkább egyfajta édeskés-téli savanyúságként ismeri, illetve a borscs fontos alkotóelemeként, ami csak úgy át lett véve különböző szlávoktól.

Ezzel szemben az ottani nem magyar, hanem mindenféle szláv konyha sokféle formában próbálkozik vele – olyanok azok, mint a zsidók, akik szintén ezt csinálják a céklával, hogy ki kire hatott, nem tudom, mindegy is –, főzve, sütve, salátázva, ezzel, azzal, mindennel és így tovább.

Mivel én sem akarok lemaradni egyik mögött sem – ráadásul baromira szeretem a céklát –, azért dettó iparkodok. Mintha ezért fizetnének.

A héten az történt, hogy apám kertjéből hoztam néhány jól megtermett darab céklát, ma meg az jutott eszembe, hogy a serpenyőben megsütendő szűzhöz abszolút jó lenne ez egyfajta köretként. Mondjuk ugyancsak sütve.

Ebből kifolyólag fogtam két jelentős példányt, meghámoztam őket, megmostam minden irányból, felcsíkoztam okosan, lecsepegtettem és megsóztam azonmód egy tálban. A képen is látható szép nagy edényben olajat hevítettem forróra, maximálisra, rádobtam a céklát, megforgattam alaposan, tettem hozzá kevés ecetet, hogy a színét el ne veszítse, két teáskanál cukrot, nem kevés borsot, és amikor már elkezdett levet engedni, befedtem. A fokozatból visszavettem, húsz percet kellett talán hevülnie, hogy a párolódás végén rövidre süljön, akkor lekaptam a fedőt, és hagytam, hogy meg is piruljon valamennyire.

Nem azért mondom, de szuper lett: meg is puhult, üde is maradt, roppant.

Ment a szűzhöz szó nélkül, mint a pinty. Egyszerűen, nagyszerűen.

Került még egy kis röszti is, meg friss őszibarack és házi vegyes savanyúság, kiváló ebédet sikerült összehozni, hadd ne szerénykedjek.

Advertisement

Ezeknek a Vargáéknak a 13-as Aranymetszés olaszrizlingje jól csúszott mellé. A bor is megérne egy külön misét, ám azt majd később celebrálom, hosszú lenne.