Múlt héten elmentem három napra Kárpátaljára – kis híján egy éve, hogy utoljára ott jártam, annyira felkúrt a kurva politika, hogy nem volt hozzá gusztusom –, és ha már így alakult, néhány óra erejéig megtekintettem Técsőt is. Most meg írok erről egy szép képes posztot.

Elöljáróban – és nyilván önéletrajzi elemekben bővelkedve – elmesélem gyorsan, hogy egészen apró kamasz koromtól kezdve biztos voltam benne, hogy nem a szülővárosomban akarom leélni az életemet. Az ember mindig nagyobb és nagyobb városokba vágyik, mondta egyszer egy híres filmrendező – a mára szinte teljesen elfeledett Wim Wenders –, és ez egy igen nagy igazság. Técső ezzel szemben egészen kicsi volt. Ezen kívül nem sok bajom volt vele, utólag például pláne örülök, hogy egy sokszínű közegben nőttem fel: az ukránok mondjuk jóval többen voltak, mint a magyarok, egyet mondok, az ukrán iskolába több mint ezren jártak az én időmben, a magyarba meg talán háromszázan. Na mindegy, a lényeg, hogy szerintem sokat köszönhetek a multikultúrának, és nemcsak azt, hogy ukránul és oroszul is beszélek. Hanem pl. azt is, hogy szinte senkit sem gyűlölök sem egyénileg, sem csoportosan, egy-két pofátlan kommunistát leszámítva. Csak vicceltem, igazából őket sem, és ez nem is tartozik a tárgyhoz, tehát be is fejezem az ízetlen tréfálkozást.

Advertisement

Ami a tárgyhoz tartozik, az az, hogy miután sikeresen leérettségiztem – és Margaréta Jurjevna igazgatónő korábbi ígéretei ellenére mégsem olyan jellemrajzot kaptam, amivel a börtönbe se vettek volna fel, nemhogy valamelyik felsőoktatási intézménybe –, úgy elhúztam Ungvárra, mint a pinty. Aztán nyolc évvel később – a két esztendő erejéig közbeeső Fehéroroszországról már írtam elég hosszan – Budapest következett, ami folyamatosan tart.

Técsőn azóta vendég vagyok – néha úgy érzem, a saját életemben is az vagyok, de ez megintcsak mellékes –, sőt újabban inkább átutazó. Egyfajta turista, de olyan, aki keres valamit, bár nem tudja pontosan, hogy mit. Erre azt fogjátok mondani, hogy öregszem és nosztalgiázok, de ez nem igaz. Nincs bennem honvágy, komolyan. A lényeg, hogy amikor még ott éltek a szüleim – 2000-ig –, akkor persze gyakrabban mentünk, azóta ritkábban.

Advertisement

Técső egyébként egy ilyen jó tízezres járási központ, és akkora a nyüzsgés benne, hogy az valami elképesztő, eltartott vagy negyed óráig, amíg átgurultam a központján, olyan dugó volt. Azt csak utólag vettem észre, hogy a fényképeimen semmi sem látszik a pörgésből.

Az az igazság, hogy előre ki volt találva a koncepció, konkrétan fel akartam keresni néhány fontos helyet, össze akartam rakni egy képet, nem a látványosságokról, olyan dolgokról inkább, amiknek szerepük volt. Vagy van. Nem is csak e miatt a poszt miatt, általában is.

A házunk

Hát itt nőttem fel, ahogy mondani szokás, akkor még nem ilyen rózsaszín volt, hanem barnás, az új tulajdonosok nemcsak átfestették, de kicserélték a kaput, az ablakokat, a tetőt is, bevezették a gázt és a műholdas televíziót, jó gazdák, ebből is látszik. Be nem kéredzkedtem, talán majd egyszer. Vagy sohanapján. Szép kertünk is volt még, barack-, alma-, szilva-, som- és diófákkal, szőlővel, egressel, málnával, ribizlivel, zöldséggel, a hátsó udvar baromfit és disznókat, az elülső virágokat tartalmazott. Valamint egy pingpongasztalt, amit gyakran felállítottunk, ha nem esett, és játszottunk. Abban elég jó voltam.

A református templom

Fogalmam sem volt róla felnőttkoromig, hogy a református templomunk nemcsak a város, hanem egész Kárpátalja egyik legizgalmasabb látnivalója kulturálisan. Egyrészt, mert a harcos ateista nevelés keretében nem jártam templomba – akkor még a szüleim is csak ünnepekkor –, másrészt, mert az ilyesmit nem mindig tartják számon helyben, van, hogy messzebbről kell nézni a dolgokra, akkor látszik, mekkorák. A kép nem sokat mond, belül van a lényeg: a több száz éves kazettás mennyezet. Megnéztem most is, munkások matattak ott épp, cserélik a padlót, beengedtek kedvesen. A benti fotó nem sikerült, úgyhogy higgyétek el bemondásra: gyönyörű. Ha arra jártok, feltétlenül tekintsétek meg! Bónusz info: a mi templmunk tornya 32 méter magas, a katolikusoké meg csak 28!

A zsinagóga

A holokauszt előtt több ezer zsidó élt az én kis városomban, nagyon-nagyon kevesen jöttek vissza, és később ők is szinte mind elmentek Palesztinába, így mondták nálunk akkor, a hetvenes-nyolcvanas években. A zsinagógában, ahogyan az nemritkán előfordult a világnak ebben a különös szegletében, tornatermeket rendeztek be, két szint volt, lent súlyemelni és birkózni lehetett, fent asztaliteniszezni. Utóbbizni jártam egy darabig, de későn, talán ötödikben kezdtem, és addigra a profik úgy ütötték-vágták, hogy esélyem sem volt utolérni őket. Ezért miután meguntam a sok verést, óvatosan kikoptam a mezőnyből.

A patak

Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy a patak neve, ami a város határától kissé keletebbre torkollt a Tisztába, valójában Técső. Ezt így senki sem emlegette, vagy Malompatakának mondták, vagy Tiltónak, utóbbi volt az általánosabb, de anyám szerint az előbbi stimmelt, hogy a tiltózás honnan jött, arra nem emlékszem. Egy helyen ilyen duzzasztót is kialakítottak, oda jártak strandolni az emberek, helyenként jó mély volt a vize. Ezt nem találtam meg most, félúton visszafordultam. Egy másik patak a város közepén is keresztülfolyt, azt Büdös-pataknak neveztük, olyan is volt, a konzervgyár engedett bele mindenféle szennyet.

A fűtőház

Erről a létesítményről megemlékeztem már Az igazi cájgnadrág c. művemben. A 70-es nagy tiszai árvíz után a kertünk végében felépített kis lakótelep ellátására szolgált, szénnel fűtöttek, de ma már, a gáz korában csak a romjai láthatók. Itt konkrétan a hatalmas vaskémény hűlt helyét figyelhetitek meg, amelyre kb. 35 évvel ezelőtt olyan halált megvető bátorsággal mászott fel M. Közben mindent széthordtak, és amit nem, azt benőtte a gaz, a dudva, a muhar.

A futballpálya

Vasárnaponként meccsre jártunk délután, minden második héten, hiába nem volt túl jó a csapat, szerettük Dzsót, Ivancso Pását meg a többieket. Amikor megépült a több száz vagy talán több ezer embert alkalmazó Zenit gyár – senki nem tudta pontosan, a munkások maguk sem, hogy miket forrasztgatnak, voltak legendák, egészen az atombomba-alkatrészekig –, annak külön csapata lett, egymással is rivalizáltak ezek. Később talán megyei bajnok is volt Técső, de ezt nem tudom pontosan, akkor már nem ott éltem. Ez a lelátó sem volt meg gyerekkoromban, néhány évvel ezelőtt fejezték be. A stadion most Béres Lajos nevét viseli, akinek jelentős szerepe volt a városi sportélet felvirágoztatásában. Érdekes még, hogy a fia a szomszédunkba nősült, és olyan menő lemezjátszója volt, hogy amikor megkaptam Magyarból az első Eddát, átmentem hozzá meghallgatni, szuper tűvel és csodás fülhallgatóval. Elképesztő élmény volt!

A park

A városi park régebben Ukrajna és Oroszország újraegyesülésének 300. évfordulójáról volt elnevezve, de ma már csak városi parknak hívják. Eléggé le van pusztulva – pedig Técsőre nem jellemző a rohadás mostanában –, ez a szabadtéri színpad is nyomorultul néz ki. Jó kis sövénnyel kerített, sok kanyaros és kereszteződéses sétautak voltak benne, nagyszabású bicikliversenyeket lehetett rendezni a megfelelő útvonalak kijelölésével, addig, amíg nem jött a parkőr. Szerencsére nem mindig jött. Aztán itt voltak még a salakos teniszpályák is, szám szerint öt darab. Ezek megvannak most is, ahogy néztem, szépen rendben tartva, bár ilyenkor nem játszanak rajta, télen beszorul a sportág a Korona egykori báltermébe.

A mozi

A város talán legfontosabb intézménye az egyedfejlődésem szempontjából. Rengeteget jártam ide, mindegy volt, hogy amerikai, olasz–francia, indiai vagy szovjet filmeket adtak, mentem és megnéztem őket, egyiket a másik után. Itt láttam először minden idők legnagyobb szovjet és indiai blockbusterét – A 20. század kalózait és a Sholayt – éppúgy, mint Szabó István Mephistóját. Ez utóbbiból, mint évekkel később kiderült, vagy kicenzúrázták vagy kilopták azt az elég vad szexjelenetet. Amúgy is szakadozós kópiákat kaptunk csak, és a mozigép is nyavalygós volt, úgyhogy nem biztos, hogy ebben is a kommunisták voltak a hibásak. Újabb különlegesség: a mozi működik – nem sok kárpátaljai város mondhatja el magáról, hogy van filmszínháza –, szívesen be is ültem volna valamire, de egy ostoba amerikai thrillert adtak, lebeszéltem magamat róla.

Az emlékmű

Kossuth Lajos-szobra a szovjet időkben is volt Técsőnek, de turulja értelemszerűen nem, ezt évtizedekig rejtegették valahol, és három vagy négy évvel ezelőtt állították fel újra. A második világháború végén, pontosan hetven évvel ezelőtt, 1944 novemberében válogatás nélkül hurcolták el a magyar férfiakat, aki református vagy katolikus volt, azokat vitték. Az emlékművön azok nevei olvashatók, akik soha nem jöttek vissza. Köztük az egyik nagyapámé, Gazda Lajosé is. A másik, Mészáros Albert visszatért egy évvel később, csontsoványan és súlyos betegen, néhány évvel később belehalt a szovjetrendszerbe ő is.

A szökőkút

Gyerekkoromban azt gondoltam, három dolog kell hozzá, hogy egy város igazi város legyen. Közlekedési lámpa, szökőkút és legalább hatemeletes házak. Hat azért, mert Huszton volt olyan, nálunk viszont csak ötemeletesekig jutott a szovjet építészet. (Huszt ma egy röhejesen ócska hely Técsőhöz képest, így változik a világ dicsősége.) Közlekedési lámpa aztán lett a nyolcvanas években, az egyetlen tényleg veszélyes kereszteződésben, de mindig csak villogott sárgán, és mostanában már egy sokkal biztonságosabb körforgalom van ott. Hatemeletes házról nem tudok. Szökőkút viszont van, nem is akármilyen, hanem csúcsszuper!

A vasútállomás

Oké, tisztában vagyok vele, hogy így befejezni giccses, de hát ez az igazság: innen indultam el.