Stephen Hawking korunk egyik legérdekesebb embere, a tolószékhez kötötött zseni már-már mitikus alaknak számít. A mindenség elmélete kicsit közelebb hozná a tudóst, ezt mégis olyan hidegen teszi, hogy a film végére semmivel sem tudunk többet róla, mint előtte.

Pedig ha valakiről ütős életrajzi drámát lehetne forgatni, az Hawking. A film számomra mégis csak addig működött, amíg a kulcspontot jelentő ALS-diagnózis meg nem történt. Ezek után egy nagyszerű krokettjelenetben eljön az érzelmi csúcspont (talán a 30. percnél), innentől kezdve két ember 50 évig tartó kapcsolatának elfojtott, két órába sűrített krónikája következik.

Mintha a film narratívája is ugyanúgy befeszülne és eltemetné az érzelmeit, és csak a tettekre koncentrálna, ahogy Jane Wilde tette, amikor elkötelezte magát a beteg Hawking mellett. Láthatjuk a pár nehézségeit, érthetjük is, de átérezni nem tudjuk. Pedig a reményteli szerelemből megkeseredett ápolóvá váló nő és a briliáns, de egyre magatehetelenebb férfi története tényleg borzasztóan kemény, és az a hűség és alázat, amellyel Jane a férjét segítette, elismerésre méltó, végül mégsem izgatott már a szereplők sorsa, hiába nyújtottak a színészek – főleg a Stephent játszó Eddie Redmayne – remek alakítást.

Érdekes még, hogy a Jane-szemszögnek köszönhetően hiába van többet is a vásznon Stephen, és hiába tűnt úgy, hogy ő áll a történet középpontjában, a film felére már az volt az érzésem, hogy mellékszereplővé vált, és tényleg Jane-en és új, plátói szerelmén van a hangsúly. Nem mintha ezzel egyébként baj lenne.

Amit nagyon hiányoltam még, az a tudomány szerepe az egész történetben. Egyértelmű volt, hogy Hawking karrierje és tudós mivolta csak másodlagos itt. Viszont az elméletei és tudományos ismertsége abszolút meghatározóak, de ennek a fontossága egyáltalán nem jön át. Másrészt a teljesen béna Hawking számára a tudomány és az elméleti fizika az a terep, ahol köröket ver mindenki másra. A zsenialitása és a tudománnyal való kapcsolata is csupán amolyan természetesnek vett, átlagos passziónak tűnik a filmben.

Egy-két remek jelenetet leszámítva nem tud kiteljesedni a többi elem sem. Az érzelemmentesség és az elidegenítő hatás megfojtja a filmet, csak krónikaként, beszámolóként tudok rá tekinteni, ekként tényleg működik.

Advertisement

Stephen Hawking, az ember fejébe talán egy villanásnyira belepillanthatunk, de a lelkébe nem.