Amióta létezik a mobiltelefon, semmi értelme a karórának. Ronda, felesleges okosórák helyett valami komplikáltan szépet is csatolhatunk csuklónkra. Én ezt a Nixie-t választottam.

Levelezésem archívumának tanúsága szerint tíz évvel ezelőtt estem szerelembe a már akkor is teljesen elavult Nixie-csövekkel, szépségük azonban felette áll a technológia múlandóságának. A számkijelzős elektroncsövet egy Amerikába emigrált magyar mérnök testvérpár, Haydu György és Zoltán találta fel, piacra a cégüket megvásárló Burroughs Corporation dobta 1955-ben. A következő 20-30 évben, amíg a sokkal egyszerűbb és olcsóbb folyadékkristályos kijelzők ki nem szorították őket, Nixie-csövek mutatták a számokat mindenféle készüléken: oszcilloszkópokon, frekvenciaszámlálókon, feszültségmérőkön.

Világító csirkeháló

Ha közelről megnézzük őket, látszik, hogy működnek. Az anód hajszálvékony csirkeháló, ez veszi körbe a számjegyeket – a tíz külön katódot. Az üvegcsövet kevés higannyal és argonnal kevert neon tölti ki. Feszültség alatt az anód alig látható halványkékben dereng, a katód – valamelyik számjegy – narancsvörösen felizzik. A számok egymás mögött sorakoznak, ha oldalról nézzük a csövet, látszik, hogy az egyes számjegyek más-más magasságban vannak. Az aprólékos részletek, az ötvenes évekbeli forma és az izzó drótok együttese elbűvölő, kora ellenére futurista szépségű tárggyá áll össze.

A nyolcvanas évekig gyártották a Nixie-csöveket, mindenféle méretben, volt köztük szivarnyi rakéta is, meg alig kétcentis. Az ezredforduló környékén kezdték el hobbisták és barkácsolók a maradék készletet felvásárolni, jellemzően órákat készítettek belőlük. Az első órák mind asztali órák voltak. A Nixie-csövek elég sokat fogyasztanak, és legtöbbjük túl nagy is ahhoz, hogy csuklón viselhető legyen. 2002-ben azonban egy amerikai barkácsművész, David Forbes elkezdett dolgozni azon az órán, amit sok évvel később én is megvettem.

Gesamtkunstwerk

Elvétve akad ma komplex szerkezet, ami egyetlen ember víziója. Forbes órája ilyen. A tervezés hároméves munkája során ő tervezte az áramkört, ő írta a vezérlőszoftvert, ő találta ki, hogy a használtpiacon kapható csövek közül melyik lesz a jó, és néhány vakvágány után ő találta ki azt is, hogy a 2000-es évek elejének hobbistaórái szögletes házával szemben kerek házat esztergáltasson. A kerek ház adja az óra különös szépségét és eleganciáját, valamint jótékony véletlenekkel is szolgál: az óra óraszerűbb így, nem idétlen kocka, egy O-gyűrű segítségével teljesen vízhatlan, valamint egyetlen gomb sincs rajta. Az időt az áramkörbe épített gyorsulásmérő segítségével mutatja. Csuklónk bebillentésére gyújtja ki a csöveket, előbb az órát, majd a percet mutatja, ha kitartjuk, a másodperceket is. A kigyulladt csövek zúgnak, mint a nagyfeszültségű távvezetékek az őszi ködben. Beállítani az óra tetejének letekerésével lehet, az áramkörön van két kapcsoló hozzá.

Forbes 2005-ben kezdte gyártani megrendelésre az órákat, ekkor hallottam róla először. Sajnos fel sem merült, hogy a 400 dolláros árat az akkori fizetésemből ki tudjam csengetni. Nem sokkal ezután körbement a neten, mert Steve Wozniak, az Apple társalapítója vett magának egyet, majd egy interjúban azt nyilatkozta, az Apple II óta ez az első szerkezet, amit bán, hogy nem ő készített. Az évek során Forbes időnként felhagyott az órák készítésével, időnként összerakott néhány tucatot – mindig akkor, amikor nem volt rá pénzem –, mígnem szűk két évvel ezelőtt volt egy pillanat az életemben, amikor volt ennyi pénzem, ami semmi másra nem kellett, és Forbes is dolgozott, úgyhogy nyeltem egy nagyot, és átküldtem az akkor már 500 dolláros vételárat.

Figyelj már, az egy óra?

Soha életemben még csak megközelítőleg sem költöttem ennyi pénzt ennyire értelmetlen dologra. De nincs olyan nap, hogy ne örülnék neki. Az óra szépsége, eleganciája és idegensége másfél év után is delejező. Különös módon nincs még egy tárgyam, ami ennyi kérdés váltana ki idegenekből. Akik könnyűbúvárkodással töltik szabadidejüket, mind búvárkomputernek nézik, és meglepődnek, hogy mi szükség van rá a szárazföldön, akik nem, azokat csak nyugtalanítja az alapállapotban semmit nem mutató, órának túl nagy fekete henger. Meglepő módon nem nehéz, a könnyű, vékony alumínium ház az üvegcsövekkel és az elemmel együtt 60 gramm, és még ennél is meglepőbb módon élőben nem kelti a termetes órák köcsöghatását.

Persze mint minden, ez is a csajomnak áll jobban. Nehéz, fekete selyemből készült szoknyával hordja, amelynek pont olyan az alakja, mint a Mercury-program fekete űrhajóinak. Az órát felvéve úgy néz ki, mintha mérnök lenne egy soha nem létezett NASA-tól, és kíváncsian nézne a sekély tengerek helyett felfelé, a mélyűrbe.

Fotók: Fenyő Balázs