Érdekes, hogy egyszer már előjöttek egy TGM-es poszt alatt a mai magyar publicisztikával kapcsolatos kérdések, és most hasonlót tettek megint. Kis okoskodás, szavazással a végén.

Szóval, az úgy volt – írtam már erről, most megismétlem kicsit másképpen –, hogy én a rendszerváltás előtt és a környékén lettem újságolvasó. A világnézetemtől és a rokonszenveimtől nyilván nem függetlenül főként liberális típusú szerzőket kedveltem meg akkor, ÉS-es és Magyar Narancs-os szövegeket fogyasztottam, és eleinte nem éreztem érdemi különbséget Megyesi Gusztáv és Nádori Péter vagy Váncsa István és Bojtár B. Endre munkássága között. Túl azon, hogy szerettem velük egyetérteni – milyen jól megfogalmazták azt, amit én magam is gondoltam, de nekem nem sikerült olyan frappánsan összerakni! –, nagyon fontos volt számomra a szövegek minősége is. Vagyis nemcsak az eszmei mondanivaló, nemcsak a tartalom számított, de a forma is, hogy úgy mondjam. A magyar nyelv iszonyú klassz dolog, remekül lehet vele játszani, és érdemes is. De érdekes, hogy miközben az irodalomban nem rajongtam az ilyesmiért, a publicisztikában igen. Egy igen egyszerű példával: a szépíró Esterházy Péternek egyáltalán nem voltam maradéktalan híve, a hírlapíró Esterházy Péternek ellenben igen.

Advertisement

Aztán telt-múlt az idő – ez már csak így megy –, a dolgok is elég sokat változtak, meg én is. A 90-es évek közepén elkezdtem bejárni a Parlamentbe, első kézből jutni információkhoz, saját kútfejemre támaszkodva összerakni a folyamatokat, és ebből az következett, hogy elkezdtem nem hinni a publicistáknak. Nem láttam ott bent közülük egyet sem – politológusokat sem nagyon, jegyzem meg szőrmentén, de ez más téma –, és apránként az írásaikat nem találóaknak és pontosaknak, hanem bosszantóaknak és felületeseknek éreztem inkább. Mérges is voltam rájuk gyakran, azt hiszem, zavart, hogy nem hihetek nekik többé. Hogy magamnak kell összeraknom a világot, segítség nélkül.

Még szerencse, hogy rájöttem: ez nem is olyan nagy kunszt.

Úgyhogy el is múlt ez a nagy mérgességem, és minden viszontagság nélkül eljutottam oda, hogy nemcsak nem akartam már hinni senkinek – szinte senkinek –, de azok közül is szórakoztattak immár többen, akiknek gyakran egy szavukkal sem értettem egyet. Vagy csak néhány szavukkal, úgy értve, hogy szívesen kibogarásztam a sok ocsú közül a kevés búzát.

Advertisement

Ez korántsem jelent olyasmit, hogy minden publicistával szemben toleráns vagyok. A stílustalan hőbörgést, ami – ó jaj!!! – annyira általános napjainkban, utálom, mint a szart, és azt is, amikor egy szövegben egyetlen saját gondolat sincsen. Csak a készen kapott lecke felmondása, az is puskából. A minden hozzáadott értéket nélkülöző falkában pattogás néha irritál, máskor végtelenül untat. Bizony vannak alkotók, akik műveit ki nem nyitnám semmi pénzért.

A helyzet most a következő: akik bosszantanak, azokat nem olvasom. Akik nem bosszantanak, hanem szórakoztatnak – függetlenül attól, hogy állításaikkal mennyire értek egyet –, azokat olvasom. Őket szoktam néha kedvenceimnek is nevezni. Így lett azzá mások mellett Tamás Gáspár Miklós is, az egyetlen publicista, aki iránt még érdeklődöm a generációjából. Felmerülhet, hogy ezzel együtt van-e még, akinek hiszek is? Egy-kettő azért akad – pontosabban, olyanok ők, akiknek szeretnék hinni, és néha sikerül –, de a poszt végén lesz egy szavazógép, ezért nem árulhatom el, kik ők.

De előbb még egy érdekes dolog. A nullanullás évek vége felé sokan azt hittük, hogy a véleménymondásnak mint újságírói műfajnak befellegzett. Elsősorban Uj Péter hirdette ezt az álláspontot. Millió blog jelent meg, nem egy közülük orbitális népszerűségre és rengeteg olvasóra tett szert. Szerzőik híresek-elismertek lettek a szubkultúrában, annak ellenére, hogy a nevüket sem árulták el. Úgy gondolhattuk, hogy kész, ezek után a publicisztikára nem lesz szükség, elsüllyed, eltűnik a szövegek tengerében. Most meg úgy néz ki, hogy nem így lett, az a benyomásom, hogy ellenkezőleg: az olvasók épphogy egyre kíváncsibbak és kíváncsibbak, mind több ilyen szöveget szeretnének fogyasztani. Ezenközben még a műfajok is összecsúsztak. Meg tudja mondani valaki, hogy amit mi csinálunk itt a Cinken, az blog vagy újságírás? Amit én írok mondjuk politikáról, az publicisztika? Én nem tudom pontosan.

Annyi talán lényeges még, hogy a blogvilág által behozott korrekcióknak is köszönhetően az internetes publicisztikákban keményebbek a szavak és markánsabbak a megmondások, mint valaha. A legtöbben azt akarják, hogy basszunk oda annak, aki megérdemli. De nagyon. Nos, ha igazam van, akkor ennek magától értetődő következménye a finomságok háttérbe szorulása. Nem a szöveg szórakoztatósága, hajlékonysága, többrétegűsége számít, hanem az adrenalin. Ütni kell, ököllell, akkor jön a megosztás és a tetszik.

Ebből mi következik? Egyrészt az, hogy én egy kicsit ilyen nyafogós anakronizmusnak érzem magam néha – nehogy sajnáljatok, nekem jó így, haha –, másrészt pedig az, hogy a hiszés sokkal inkább előtérbe kerül, mint valaha.

Úgyhogy a gondolatmenet végére érvén fel is teszem a kérdést:

[Magamat direkt nem raktam bele, befolyásoltalak volna benneteket, vagy így, vagy úgy. Nincsenek a listán nickneves bloggerek és politológusok sem, lehet, hogy róluk majd írok valamikor máskor.]