Pont a napokban jutott eszembe, hogy régóta nem került elém egy Bayer-publi sem, biztosan nyaral. Nos, tévedtem, hiszen én nyaraltam, Zsolt viszont itt van velünk, és mindig is itt volt, csak valamiért nem figyeltünk rá.

Olyannyira itt van, hogy ma is jelentkezett egy darabbal a Magyar Hírlapban, méghozzá egy cikksorozat második részével, melyben a monokulturális társadalmak sikerességéről értekezik, szemben a bukásra ítélt multikultiról. Utóbbira példa szerinte a hetvenes évek óta csak hanyatló Amerika, a monokulturális sikerre (jelentsen ez bármit is) pedig többek között Oroszországot és a négy hivatalos nyelvet elismerő, multikulturális mintaállam Szingapúrt hozza fel példaként:

Az Egyesült Államok a hetvenes évekig volt a csúcson. Addig pedig monokulturális birodalom volt, minden látszat ellenére. Addig az Egyesült Államok a white, anglo-saxon, protestant (WASP) “egyeduralom” alatt állt. Addig még a katolikus Kennedyt is nehezen viselték, mert katolikus. És addig a “fekák” még nem magyarázták el a fehéreknek reppelve, hogy hol is lakik az Úristen… (…) Vessünk csak egy pillantást a kínai, a japán, a szingapúri, vagy éppen az orosz társadalomra. Mind sikeres, és mind monokulturális.

Mégis, Bayer az utóbbi hetekben mintha kevésbé ütötte volna meg az ingerküszöböt, pedig volt idő, amikor hetente ismerettük valamelyik írását nagy sikerrel itt a Cinken is. Pedig most megnéztem a blogját a Blogstaron, és az alapján a kánikulában sem szünetelt: ma már megnyilvánult menekültkérdésben (“Tessék játszani menekült szarral és húggyal!”), és ahogy belenézek a korábbi posztokba, folyamatosan nagy formában van a magyar politikai publicisztika nagy öregje, még azt is leírta, hogy “Leülhetsz, egyest kapsz”. Hát akarhatunk többet ennél?

(via sztivan)