A Magyar Hírlapban dolgoztunk együtt Ferenczi Krisztinával, akit mindig irigyeltem, hogy ilyen csodálatos komolyan tudja venni az újságírást meg a tényfeltárást.

A tényfeltárók külön szektát alkotnak az újságírókon belül. A legtöbb újságíró annyi mindennel foglalkozik, hogy nem ért semmihez, amit egészséges léhasággal ellensúlyoz. De nem úgy a tényfeltárók. Ők a mi jó lelkiismeretünk. Ők a bűnbak ellentétei, egy lármás, pletykás, felszínes, komolytalan mindig magáról beszélő, gyanús banda egyedüli komoly tagjai, akik megtestesítik ennek a foglakozásnak a jó oldalait és vitathatatlanul tiszteletreméltó dolgot művelnek. Amiről még a saját esetemben sem vagyok mindig 100 százalékig meggyőződve.

Ferenczi Krisztina ebben a különleges klubba tartozott. Egy hozzám hasonló léha mindig ámulva fogja nézni, ha valakinek missziója van, ő meg mindig olyan volt, mint egy szenvedélyes vadászkutya. Eleve nagyon imponáló, ha valakinek van bátorsága és rugalmassága otthagyni, amit addig csinált, és valami tök másba fogni. Ő pedig negyven fölött lett színésznőből újságíró, és annak is a legkeményebb fajtája.

Az Orbán-klán és kapcsolt mészárosainak ügyeiről nem hiszem, hogy bárki más többet tudott volna nála.

Ő politikarovatos volt a Hírlapban, én gazdaságos, de egy oknyomozónak mindkét területtel foglakoznia kell, így néha összeértek a köreink. Ez később is megmaradt, és ha az utóbbi években új cikke jelent meg a felcsúti ügyekről, rendszeresen elküldte és cseteltünk róla egy kicsit. Rettentően sajnálom, hogy többet nem fogunk.

(fotó: nepszava.hu)