Még valamikor április elején nyílt, de mi csak most jutottunk el a Ludwig Múzeumba, ami késik, nem múlik alapon, és nem bántuk meg, ahogy mondani szokás. Vannak nagyon jó képek.

Zsigmond Vilmos egyébként, mint biztosan tudjátok, nem fotós, hanem operatőr – annak persze nagyon jó és híres, Oscar-díjas is, és úgy általában a legmenőbb magyarok egyike –, ennek megfelelően ilyen nagyszabású kiállításai sem nagyon voltak még eddig. Most lett neki egy Budapesten, többek közt abból az alkalomból, hogy 85 éves. Egy kicsit úgy van összerakva a dolog, hogy a filmek vigyék a hátukon a fotókat is, raktak az egyik falra egy nagy és kétrészes filmográfiát – a Spielberg-féle Harmadik típusú találkozásokkal, minden idők egyik legjobb Vietnam-mozijával, a Michael Cimino rendezte Szarvasvadásszal, Woody Allen-darabokkal, egyebekkel –, plusz részleteket vetítenek régi kis- és későbbi egész estés cuccokból.

De a képek nem szorulnak extra támogatásra. Különösen a koraiak nem. Eléggé bírtam az ötvenhat előtt – Zsigmond Vilmos a forradalom leverése után ment el innen, vitt magával felvételeket is a történtekről – még itthon elkapott pillanatokat, illetve azokat is, amik első amerikai éveiben készültek. Roppant érdekes, pont azok voltak a kedvenceim, amelyekről – mint utóbb kiderült – külön blogposztokat írtak a ludwigosok. Elsősorban például Böbe a minareten – ezt látjátok legfelül, az a lány napjainkban is lehetne húszéves, holott 1956-os a felvétel –, de az igyunk barna sörtöt és a hajós-menekültes dolgot is szerettem.

Advertisement

Egy szó, mint száz, egy órát biztos megér a kiállítás, nézzétek meg, másfél hetetek még van, hacsak meg nem hosszabbítják, mint az mostanában gyakran előfordul az ilyenekkel.